Nem egyszer hallottam már, hogy bármi komolyabbat elérni az életben csak a tehetségeseknek sikerülhet és csak azoknak, akiknek szerencséjük van (a rossz nyelvek szerint még lopni, csalni, hazudni is kell), és mostanában e-mailben is többen kérdeztétek, hogy vajon miért van az, hogy az egyik embernek sikerül, a másiknak nem. Ezért most 2 héten át azzal fogunk foglalkozni, vajon mi lehet a siker és a sikertelenség hátterében, milyen kifogások, rossz gondolatok állhatnak a sikered útjába.
Mindenki tehetséges valamiben, ezt előre le kell szögeznem. Van, akinél ez már korán kiderül, van, akinél pedig később, de mindenkinek vannak olyan képességei, amikben jobb másoknál, a kérdés csak az, hogy mihez kezd velük.
Ha felismered és fejleszted őket, akkor sikereket érhetsz el általuk, ha elhanyagolod vagy elfojtod őket, akkor hiába várod a sült galambot. A tehetséged, az adottságaid felhasználása és fejlesztése mindig adott lehetőség, nincsen életkorhoz kötve (persze, ha tornászlány szeretnél lenni 60 évesen, akkor már korlátozottabbak a lehetőségeid, de ez sem kizárt :)).
Talán neked is volt alkalmad megtapasztalni gyermekkorodban az oktatási rendszer azon jellegzetességét, ami a kiugró tehetségeket kevésbé támogatja, inkább a beolvadó, nem problémás gyerekeket szereti… Sajnos az az iskolában eltöltött néhány év jelentősen alááshatja az ember önbizalmát és képességeibe vetett hitét. És ez nem csak hazai jellegzetesség. Donald Millernek, a Kék, mint a jazz című könyv írójának például azt mondta a magyartanár, hogy „magából soha nem lesz író” – még jó, hogy nem hallgatott rá, mert különben nem jelent volna meg már a sokadik zseniális könyve 🙂
Gyerekként, tinédzserként az ember még kevésbé tud harcolni azok ellen, akik lebeszélik róla, hogy azt csinálja, azt tanulja, ami érdekli, amihez igazán ért, amit szeretne. Nemrégiben egy riportban hallottam, hogy a gyerekeknek hagyni kéne, hogy évente új sportágba kezdjenek az érdeklődésük szerint, mert minél többféle területen próbáják ki magukat, annál ügyesebb lesz a mozgásuk és a saját magukról kialakított képen is sokat javít, ha többféle sportban próbálhatják ki magukat az iskoláséveik folyamán. Ezzel szemben a szülők többsége puszta jóindulatból arra buzdítják a gyerekeket, hogy ragaszkodjanak ahhoz, amit már elkezdtek, mert a kitartás nagyon fontos.
Van, aki már gyermekkorában kiáll az érdekei mellett és kitartóan nyúzza a szüleit azért, amit szeretne, de a legtöbb gyerek alkalmazkodik és bizony sok jó képesség ebben a korban vész el, illetve a gyerekek ilyenkor tanulják meg elnyomni őket.
Soha nem késő (80 éves salsa táncos):
A másik nagy veszély a tehetségedre nézve a pályakezdés időszaka. Annyi tehetséges zenésszel találkoztam, aki képtelen volt megélni a tudásából, ezért inkább valamilyen polgári foglalkozást választott. Gyakran a felsőoktatás szűrőjénél véreznek el nagy tehetségek vagy éppen azért, mert nem találnak állást, pénzkeresetet… Ha jobban a mélyére nézel ennek a dolognak akkor kiderül, hogy az ördög a rendszerben van. Mindig sokkal több a jelentkező, mint a hely és szükségszerűen rengeteg embernek ki kell esnie, akik utána úgy fogják érezni, nem elég tehetségesek. Azok, akik a népes 74-80 között született korosztályban vannak (mint én is) sokszor megtapasztalhatták ezt, egymás után jópár területen átmehettek azon, hogy ők se erre se arra nem alkalmasak, mindössze azért, mert ez egy népesebb korosztály.
Szóval, ha úgy érzed, tehetséges vagy, de gyermekkorodban vagy a pályaválasztás időszakában lebeszéltek erről, akkor most megnyugodhatsz, mert nem a te hibád 😉
És akkor most nézzük, mit tehetsz azért, hogy előhalászd és leporold a tehetségedet, hogy aztán megélhetést kovácsolj belőle!
Az a tapasztalatom, hogy a magyarok között rengeteg a tehetséges ember, sokunknak vannak kreatív ötletei, jó adottságai – biztosan te is ebbe a körbe tartozol, mégis mintha más nemzetek magabiztosabbak lennének nálunk. Miért lehet ez? Ennek javarészt történelmi okai lehetnek, amibe most nem mennék bele részletesebben (nem is az én asztalom), ami azonban bizonyos, hogy olyanok vagyunk, mint a patkány a mókushoz képest: rossz a marketingünk. Egész egyszerűen nem láttunk jó példákat arra vonatkozólag, hogyan kell eladni a tudásunkat, a képességeinket, hogyan kell önállóan pénzt csinálni belőlük, ezért a többség arra vár, hogy majd érkezik egy mecénás, aki felfedezi őt. Ezért a tehetségkutató műsorok elsöprő sikere, ahol mindig kiderül, hány fantasztikus énekes, színész, komikus él az országban.
Pedig, ha megtanulod eladni a tudásodat, a képességeidet, azaz tanulsz egy kis marketinget, máris kinyílik előtted a lehetőségek tárháza. Mindegy, hogy jó a szervezőkészséged, ügyesen barkácsolsz, vagy jó az ízlésed, bármilyen képességedre képes vagy vállalkozást építeni, csak meg kell találnod azt a célpiacot, akinek szüksége van a tudásodra és azt a módot, ahogyan eladhatod nekik.
58 Comments
Hunor Dora
2013. augusztus 25. vasárnapKedves Pet (és fvnora, egy részét ennek Neked is írom:)!
Ha tudnád mennyire megértelek, pont erről írtam nemrég a blogomon egy bejegyzést, hogy az iskola és a szülők mennyiben befolyásolják a pályaválasztást, és hogy rengeteget tehetnének azért, hogy a megfelelő pályát válasszuk, ha más oldalról közelítenék meg a gyerekek oktatását. Amire viszont szintén rájöttem, hogy a mi döntésünk is, hogy elfogadtuk, amit mondtak nekünk, amit nagyon sok gyerek így tesz, de vannak, akik nem. vannak, akiket nem érdekel, mit mond a tanár vagy a szülő, akkor is azt csinálják, amit ők jónak ítélnek. Lehet, hogy több ilyen ember lenne, ha más lenne a nevelésről az általános szemlélet, de előbb-utóbb rá kell jönni, hogy az életünkben a döntéseket mi hoztuk meg, akkor is, ha mások elképzeléseit követtük eddig, hiszen amellett is mi döntöttünk. Mindig van választási lehetőség. 18 évesen akárcsak neked, halvány fogalmam nem volt arról, hogy milyen irányba induljak, én is mindenből jó voltam, és szintén a matekos irányba letettem „terelgetve” (illetve én döntöttem emellett:)), és becéloztam a Corvinus egy divatos szakát, ahogy a csoporttársaim kb. fele, akik szintén nem tudták, merre menjenek, és egyáltalán miről is fog szólni az a képzés…
Én is humán beállítottságú vagyok, és szerencsére annyi eszem volt, hogy ha már a Corvinusra mentem (mert azzal majd biztos kapok munkát és egy kellemes fizetést..), legalább a társadalomtudományi karra adtam be a jelentkezésemet, ahol volt sok reálos tárgy, de jóval kevesebb,mint a másik két karon. 7 évvel később eszméltem, hogy itt vagyok 3 diplomával (közben elvégeztem egy tolmács-szakfordítóit, hogy versenyképesebb legyek), és még mindig nem tudom, mi az, amit igazán szívesen csinálnék teljes állásként.
Idén januárban végül rájöttem, hogy a mindigis az érdekelt, hogy az embereket mi motivál, ki mit és miért érez és gondolkodik úgy, ahogy, és kit mi tesz boldoggá és elégedetté. Mindig arra buzdítottak, hogy legyek mindenben jó, mert akkor lesz belőlem valaki (illetve ennek a variánsa, hogy ,,bárki lehet belőled”), meg hogy mindenből a lehető legjobbnak kell lenni, hogy majd egyetemre felvegyenek, és akkor majd lesz belőlem vki, stb. Én pedig elfogadtam ezt a nézetet, sőt teljesen a magamévá is tettem, és megtanultam, hogyan ne figyeljek a saját igényeimre. Már gimiben volt jele annak, hogy a pszichológia érdekel, amikor volt egy ilyen jellegű tárgyunk, és ez volt az első alkalom, hogy nem kötelességből, hanem telejsen magamtól ástam bele magam valamibe, sőt, külön feladatot is kértem a tanártól, így végül engem az erre adott jegy alapján zártak le. De aztán ez idő közben elsikkadt, és még az egyetemen sem esett le, hogy az egyetlen tantárgy, amit igazán szerettem, az a szociálpszichológia volt.
Most januárban viszont rájöttem. Aztán arra gondoltam, de mit is kezdjek ezzel, most már tök mindegy, elhasználtam az állami féléveim, elment a tanulásra szánt idő, felnőtt vagyok, dolgozok, mit is akarok én ezzel az amúgyis tömegszakkal egyáltalán, túlképzés is van, meg 10 évbe is beletelik, mire megszerzem a klinikai pszichoterapeuta végzettséget. (Ekkor már egyébként 1 éve éltem Németországban, ahol az ipari piackutatásban dolgoztam.) Viszont a könyveim, az interneten olvasott cikkek, mind mind erről szóltak. A környezetem számára sokszor már-már idegesítően kutatom az érzések és gondolatok mögötti miérteket, mindigis jól tudtam aktívan hallgatni, és még van sok más is, ami miatt tudom, hogy alkalmas vagyok a pályára. Mégis először azt gondoltam, hogy már lejárt az erre szánt idő. De miért is? Vajon tényleg késő elkezdeni? És tényleg semmit nem tudok felhasználni abból, amit eddig tanultam, hogy elkezdjek szépen átnyergelni ebbe az irányba a munkában is?
Átgondoltam, hogy most komolyan le akarom-e élni az életem úgy, hogy olyan dolgot csinálok, amit nem szeretek, hogy eladom pénzért az időmet, hogy aztán majd sajnálkozhassak, hogy 1-10-20-akárhány év múlva sem tettem magamért semmit? És persze azáltal, hogy nem azt csinálom, amit szeretek, és amiben jó vagyok, hogyan tudnék igazi értéket adni másoknak? Átjön ám a munkán, ha valaki nem szereti. Rájöttem, hogy soha nem késő elkezdeni. És ha ezt eldöntöd, és keresed a megoldási lehetőségeket, meg is fogod találni. És ha mondjuk nem ennyi idős lennél (mert ha jól veszem kia szavaidból, csak 1-2 évvel lehetsz nálam idősebb), hanem mondjuk 60 vagy 70 akkor nem érné meg belevágni? Elkezdeni tanulni azt, amit szeretsz? Lehet, hogy be sem tudnád fejezni, még a tanulmányokat sem, na és, legalább azzal foglalkoztál, amit szeretsz! Egyébként anyai nagyapám 72 évesen tanult meg síelni! (nem semmi az öreg, ezt én is tudtam róla, de ezen még én is meglepődtem).
Közben „egész véletlenül” megismerkedtem egy német lánnyal, aki a magyarját akarta szinten tartani, és emellett pszichológia mesterszakos, ő mesélte, hogy van itt egy távoktatási egyetem, amit az állam támogat, ezért csak 300 euró körül van egy félév mindennel együtt, elég kemény (és nem mellesleg elismert), mert heti 40 órát kell foglalkozni a tárgyakkal, de felvehető a tananyag fele is, és így részidősként is elvégezhető az eredetileg 3+2 éves pszichológia képzés munka mellett (és extra időbefektetéssel) 10 év alatt. És még utána 5 év. Először arra gondoltam, mikor lesz ebből bármi is, de ha nem teszek érte, csak várom, hogy a körülményeim majd jobbak legyenek, akkor semmi sem fog történni.
Azóta arra is rájöttem, hogy az embernek kizárólag a saját szívére szabad hallgatnia akkor is, ha mindenki a környezetében mást mond, mert a te életed, ha hibákat követsz el, majd te leszel az, aki tanul belőle, és egyedül kizárólag te érzed, hogy mi a jó neked. Erre meg kellett tanulnom nekem is odafigyelni. Mikor végre megengedtem magamnak, hogy rájöjjek, mit szeretnék csinálni, 2 napig hullámszerűen kezdtem el könnyezni az örömtől, mert éreztem, hogy Igen, ez az, amit akarok! Amióta emellett döntöttem, teljesen átalakult minden, a mindennapi cselekedetim értelmet kaptak, már tudom miért dolgozom, azért hogy az embereknek segítsek közelebb kerülni saját magukhoz a munkájuk által, és közben persze, hogy én is tanuljak sok mindent magamról.
Szóval a lényeg, hogy hajrá, és sosem késő!
Feketéné Nagy Magdolna
2013. április 10. szerdaSziasztok!
A cikk tartalmával maximálisan egyetértek!
15 évig dolgoztam az állami szférában. Egy halom tapasztalatot szereztem arról, hogyan öljük ki a kreativitást a gyermekekből. Hogyan uniformizáljuk őket. (Tisztelet a kivételnek.) Mert így kényelmesebb.
Tudom, tudom, magas a létszám, kevés az óra, különfélék a gyerekek. De a tanári szakma egy hivatás. Emberekkel, sőt, a leendő nemzedékkel dolgozunk! Nem mindenki alkalmas erre. Szeretnie kell a tárgyat, amit tanít – és szeretnie kell az embereket. Egyetértek Krisztával, aki hiányolja az alkalmassági vizsgálatot a tanári pályán…
Az élet minden területére igaz ez, de én legfőképpen a nyelvtanítás témakörében (mivel ebben a szférában dolgozom) találkoztam a jelenséggel. Ezért is váltottam állami szféráról privátra…
5,vagy több éve nyelvet tanuló gyermekek, fiatalok és felnőttek nem tudtak egy pohár vizet sem kérni az adott nyelven…Hiába voltak kiváló pályázatok, versenyek, ahol megmérethették volna magukat a nebulók, nemigen támogatták őket. Hogy miért? Plusz feladat, nagy fáradtság…
Találkoztam igen tehetséges gyerekekkel, fiatalokkal, akik különösen szépen tudták kifejezni magukat – magyarul. Milyen nagyszerű lenne, ha idegen nyelven is lehetőséget kapnának! Nemcsak azért, hogy kibontakozhassanak, hanem azért is, mert valamilyen nyelven tudni ma már kötelező, s lemarad az, aki kimarad…
Nem beszélve arról, hogy sok fantasztikus élménytől, lehetőségtől fosztja meg magát az, aki csak az anyanyelvén beszél.
Most, itt a privát szférában egészen más a helyzet. Nagyszerű látni, ahogy a tanulók fokról-fokra kinyílnak, mint egy virág… És nemcsak ők nyílnak ki, hanem kinyílik számukra a világ is…. Már a kezdők is a maguk szintjén beszélnek, és lelkendezve mesélik élményeiket. Kis idő elteltével már olvasnak, kutakodnak a neten, könyveket bújnak és ismerkednek idegen kultúrákkal, emberekkel.
Egy idő után – használjon bármilyen nyelvet az ember – megmutatkozik az egyéni stílus, felszínre kerül az egyéni érdeklődési kör.
És tudjátok milyen különbséget vettem még észre a két oktatási forma között?
Nem mindegy, hogy valaki szereti-e amit tanul. Ezért a tanár nagyon sokat tehet! Sokak számára a nyelvtanulás egyenlő a mechanikus magolással, azzal, hogy órákig kell görnyedni a tankönyvek felett… Az állami szféra – és nemcsak az – valóban erről szól. (Megintcsak tisztelet a kivételnek, mert szerencsére látok már kezdeményezéseket a jobbításra.)
Pedig számtalan kreatív megoldás létezik egy nyelv elsajátítására, miközben teret engedünk a kreativitásnak, az egyéni kibontakozásnak – már akár a kezdetektől!
És véleményem szerint nem szükséges feltétlenül tehetségesnek lenni az adott területen (természetesen az az ideális). Egyetértek Évával, és persze veled is, Ági. Szinte bármi megtanulható, megtanítható. Hozzáállás, gyakorlás kérdése. Tudjátok hány fiatal vette sikeresen az akadályokat az életben, a vizsgákon, akikről az állami szférában már lemondtak? Elgondolkoztató…
Összefoglalva: legyen szó akár nyelvtanulásról, festészetről, táncról vagy bármi másról, mindig van lehetőség az egyéni kibontakoztatásra.
Ja, hogy a tehetségekkel – vagy az átlaggal – való foglalalatoskodás plusz fáradságba, munkába kerül?? Az igazi eredményekhez olykor rögös, máskor szokatlan, sajátos út vezet…
ildikse
2013. január 03. csütörtökSziasztok
És mi a helyzet akkor,ha az ember tudja,hogy vmit kezdenie kell,mert 2 gyereket kell egyedül eltartania.Tudja,hogy a számítógépen dolgozást élvezi,de nem elég kreatív,és nem tudja mit kezdjen.Én képes lennék egész nap gépelni,jönni-menni,szervezkedni,de nem vagyok „blogképes”,mert nem vagyok elég kreatív!Ha vki adna ötletet… :)))
Vida Agi
2013. január 07. hétfőA kreativitás nem veledszületett dolog, hanem tanulható. Ráadásul a gyerekek sok inspirációt adnak. Javaslom, hogy olvass sok kicsiknek szóló üzleti blogot (pl. marketingcommando.hu), szemléletfejlesztésről szóló blogot (pl. szemleletfejlesztes.com, uzleti-inspiracio.hu) és kreatív témájú blogokat (lakberendezés stb.) is egyaránt, és ha van rá módod szerezz be ilyen témájú könyveket is (ha nem tudsz venni, akkor könyvtárból), pl. David J. Schwartz, Brian Tracy, Napoleon Hill, Dan Kennedy, Seth Godin vagy Malcolm Gladwell könyveit). Az üzleti ismeretek, a kreativitás egyaránt fejleszthetőek, ha elkezded a tanulást, olvasást most, 1-2 hónap múlva egészen másként fogod látni a lehetőségeidet.
Pet
2013. január 02. szerdaAnnyit még, hogy: az iskola nem az életre készít fel, de az a baj, hogy sokszor a szülő sem.
Pet
2013. január 02. szerdaSaját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a bennünk lévő tehetséget nagyon rosszul is lehet kiaknázni…
Az iskolai évek alatt szerencsés voltam, mert minden tárgyból jól teljesítettem (kivéve a tesit). A gimiben is az „elithez” tartoztam, jól esett a „kitüntetett” szerep. (Habár nem volt egy erős gimi, hozzátenném.) Akkor még úgy éreztem, rengeteg lehetőségem van, de most 10 évvel később mégis úgy érzem, elrontottam az életem.
A humán tárgyak épp olyan jól mentek, mint a reál tárgyak, de a szülők és a tanárok valamiért a matekot kezdték el preferálni, abba az irányba kezdtek el terelgetni. Lustaságomból kifolyólag én is inkább a „könnyebb ellenállás felé mentem”: a matek esetében csak számolni kell, és nem kell hosszú szövegeket elolvasni, megérteni, esetleg bemagolni.
Igen ám, de a gimis matek nem olyan, mint az egyetemi… Bármennyire is jó voltam reálból, most már sokkal „humánabbnak” érzem magam. Nem tudom már, hogy az évek során változtam humán érdeklődésűvé vagy mindig is az voltam…
Sokan 18 évesen a divatszakmákat választják. Egyrészt a fantázia hiánya miatt, másrészt mert divatosak, harmadrészt, mert ezekkel lehet jól keresni. Nekem akkor csak arról szólt a pályaválasztás, hogy megválasztom, mennyit akarok kb. keresni. Sosem gondoltam bele, milyen tevékenységi körrel fog egy adott terület járni, mik a lehetőségek ha arra a szakra jelentkezel, milyen lesz az életviteled, milyen típusú emberekkel fogsz együtt dolgozni…
Úgy gondolom, ez a szülő és a tanárok dolga lenne, hogy erről felvilágosítsanak, de rájöttem, nagyon kevés az olyan felnőtt, aki erre tudatos lenne. Ők maguk is csak választottak egy szakmát, és nem tudják, hogy a választás milyen felelősséggel jár. Sok diákra túlságosan rá van bízva, hogy egy szakmát válasszanak és maximum akkor szólnak bele, ha nagyon rossz megélhetést biztosító szakmát szeretne, mit tudom én… bűvész vagy tűzoltó akar lenni… De amikor informatikus, közgazdász, jogász, orvos akar lenni a gyerek, akkor a szülők és tanárok büszkén sóhajtanak, hogy ez a gyerek tudja, mit akar.
A rossz anyagi helyzetű családok pedig örülnek, ha a gyerek kikerül abból a szociális helyzetből, ezért itt elsősorban a pénz fog dominálni és nem az, hogy szereti-e, amit csinál, erre vágyott-e.
Mostanában egyre jobban érdekelnek a művészetek: színjátszás, zene stb. Már az egyetem alatt is a számolás és a programozás helyett jobban érdekelt az emberek személyisége, viselkedése, testbeszéde, a karaktertípusok, stb. Mégis pszichológus helyett szívesebben lennék színész. Ehelyett kiizzadtam magamból egy diplomát, mert ekkor még nem voltam tudatos a vágyamra. Sokáig nem is mertem magamnak bevallani, hogy ez érdekel, mert gyerekes dolognak tekintettem. Másrészt meg egész tizenéves korom óta fostam a szerepléstől 🙂 Annyira rettegtem a nyilvánosság előtt való megnyilvánulástól, hogy minden alkalmat kerültem, ahol meg kell szólalni. Az évek során viszont ez finomodott, a munkámban meg kellett szoknom, hogy időnként mások előtt is kell beszélni, és elkezdtem külön órákat is venni. Sikerült a lámpalázat annyira visszaszorítani, hogy már elképzelhetőnek tartsam a szereplést.
Amit viszont én is gyakran kifogásként hozok fel magamnak, hogy: a tehetségek korán kezdik; a tehetségeknek már az iskolában is volt tapasztalatuk ezen a területen (én meg pont hogy elbújtam a világ elől) stb.. Ezen csak úgy tudok enyhíteni, hogy egyelőre hobbiként tekintek erre.
fvnora
2012. május 16. szerdaKedves Ági!
Csak annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy engem Édesanyám korán elkezdett „kereső üzemmódba” állítani. Tanultam nyelveket, tornáztam, táncoltam, rajzoltam, úsztam, zenei előkészítőre jártam… Amit szerettem volna csinálni nem lehetett, mert a zeneiskola végül is messze volt, a német tanárnéni abbahagyta a tanítást, rajztanárt nem találtam a középiskolám településén és a néptánc helyett a társastánc jobban érdekelt volna,de akkortájt még kicsik nem mehettek társastáncra. Végül nem lett belőlem igazából semmi.
A középkorban remekül megállnám a helyem, de manapság a specializáció fontos követelmény, ha valamit el akarunk érni. Legalábbis nekem az az elvem, hogy félmunkát ne végezzünk!
Egy év múlva lejár a főállású anyaságom és nem tudom, hogy mit tegyek. 🙁
A fiaimmal másképp csinálom, mint ahogy anyám csinálta. Van amit régóta csinálnak és nem adhatják fel, és vannak az alternatív lehetőségek. A biztos pont és az álmok/aktuális érdeklődési körök. Talán nem fognak csalódni. Remélem, hogy ismerem őket annyira, hogy ne átkozzanak majd felnőttként, hanem boldog emberként éljék le az életüket!
Ezútom kívánom mindenkinek, hogy tatálja meg az útját.
Nemes Bertalan
2012. május 06. vasárnapKedves Ági!
Köszönöm. Ránk magyarokra gyakrabban ránk férne az ilyen blog, hogy végre el is higgyük magunkról azt, hogy meg tudjuk csinálni. Mert tényleg meg kell találni mindenkinek azt amiben a legjobb, sőt nagyon kellene azt marketingelni is, de szerintem a leges-legfontosabb hogy mi magunk is hinni tudjunk abban hogy a legjobbak tudunk lenni.
Valkai Zsolt
2012. március 12. hétfőKedves Hozzászólók!
Férfiként is nagy örömmel olvasom leveleitek,-így is teljesen kerek a világ,világnézetem,nem is hiányoltam férfi társaim hozzászólásait. 🙂
Gratulálok
Gönczi Rita
2011. október 19. szerdaKedves Ági,
a videók már nem működnek.
Üdvözlettel,
Gönczi Rita
Vida Agi
2011. október 19. szerdaKöszi, hogy szóltál, kerestem belőlük aktív verziót.
Pal Kinga-Klara
2011. augusztus 20. szombatEngem sok minden érdekel: a fényképezés,a sütés-fözés,rendezvényszervezés,a lakberendezés.A középiskolába pedig turizmust végeztem és most az egyetemen is azt tanulok és posztgraduális képzésen pedig kozmetikát végzek.E mellet pedig az alkotásaimból probálok megélni még kis sikerrel:ékszereket és ajándék tárgyakat készitek.
De valahogy mégsem találom a helyem a világban.Egyszerüen nem találom,hogy miben vagyok igazán tehetséges.
Fürediné Edit
2011. július 30. szombatSziasztok! Mi nők nagyon sokat tanulhatunk egymástól és ha továbbra is összefogunk, bizonyítottan lehengereljük a férfiakat.A mi erőnk a nagy kitartásban van, nem adjuk fel, sok női sors példa van erre,még tudományos berkekben is. A tehetséget nemcsak segíti a nagy szorgalom, de sokszor éppen az hozza felszínre.Isten ereje a bölcsességben van, és ha a tudásunkat továbbra is átadjuk egymásnak, még bölcsekké is válhatunk.Hajrá előre !!!
Szilvi
2011. május 14. szombatÉs kellő kitartással mindent meg tudsz tanulni, még azt is, amihez eredetileg nem volt tehetséged. Úgyhogy hajrá! 🙂
Szilvi
2011. május 14. szombatAz iskolában szerintem segítik a tehetségeket szakmai oldalról, azonban azt nem tanítják meg, hogy hogyan élj meg a tehetségedből. Erre már az élet tanít meg, vagy rájössz magadtól, vagy szakmát váltasz.
Tapodi Borbála
2011. május 13. péntekKöszönöm szépen!
További hasznos és szép napot kívánok!
Tóth Erika
2011. május 13. péntekkiegészítés: a vessző nem kell a kettőspont után !!! Elnézést, ha felréértés adódott belőle 🙁
Tóth Erika
2011. május 13. péntekKedves Borbála!
Azok a fejecskék egészen egyszerűen „készülnek”, mindösszesen a vesszőt, kettőspontot, zárójeled, D betűt igényelnek az alábbiak szerint (közvetlenül egymás után írva őket:
🙂 = kettőspont, zárójel vége
🙁 = kettőspont, zárójel eleje
😀 = kettőspont, D (fontos, nagy „d”)
További szép napot Neked és minden kedves olvasónak 🙂
Tapodi Borbála
2011. május 12. csütörtökKöszönöm szépen az elismerést és biztatást! Nagyon jól esett. Elolvastam az összes versenyben résztvevő munkákat! Sokat tanultam belőlük. Nagyon ügyesek vagytok!!! Én most a start programot csinálom, éppen „piac-kutatok” Köszönöm, hogy megnéztétek a blogomat, ez már a sokadik változat. Mindig amikor új dologgal találkozom, a blogon megcsinálom.PL.a belső linkjeim csak 1 hetesek. Akkor jöttem rá, hogy kell csinálni.Szóval folytatom a munkát!
Gyermeknevelési tanácsokban forduljatok a „blog”-hoz, és amiben tudok segítek. Ebben van a tehetségem.
További szép napot és sikeres munkát kívánok Mindenkinek!!!
Bori
Ui:Hogy csináljátok azokat a kicsi mosolygós és szomorú fejeket???
Tapodi Borbála
2011. május 11. szerdaKedves Mindenki!
Bráda Tibor, Munkácsy-díjas festőművész szerint, „A tehetség adomány.Meghatározása valószínűleg annyira bonyolult, hogy az egyszerűség kedvéért csak azt mondjuk, Isten adta.” Mindenki tehetséges valamiben, ez így igaz. Ez pedig felelősséggel jár, akár tetszik akár nem. Ettől ember az ember.Ha parlagon hagyod a tehetségedet, a képességeidet, az emberi mivoltodat taposod a sárba. Az iskola egy dolog, meg a társadalmi rendszer is.Tekints úgy rájuk, mint egy „próbatételre”.Az érzelmileg stabil gyereket,nem-igazán befolyásolja, mint mond a tanár, erre számtalan példa van. Én így állítom fel a sorrendet:Tehetség+hozzávaló tudás megszerzése+siker.Ám a siker önmagában egy szubjektív folyamat. Szerintem mindig csak önmagunkhoz képest lehetünk sikeresek. A kérdés számomra mindig az, mit hoztam ki önmagamból, mint szülő, mint eladó, mint tanító, mint takarítónő….Erőfeszítés és kitartás nélkül semmit sem lehet elérni, de a mércét önmagamhoz igazítom.
Én a 60.életévemben vagyok, tanítónő a hivatásom, amit 15 évvel ezelőtt leépítés miatt elvesztettem. Ráadásul egyedül neveltem akkor tizenéves gyerekeimet./Ma már felnőtt diplomások/Minden munkát „csináltam” amiért fizettek. A szívemben mindig tudtam, majd eljön az én időm. Nem a számítógépes korban éltem, így 1 éve fogtam először „egeret” a kezembe. Kettőt kinyúvasztottam, ez a harmadik már 6 hónapja bírja a kiképzést. Elvégeztem egy intenzív ECDL tanfolyamot/sikeresen/, ami csak arra volt jó, hogy megtanultam kezelni a sz.gépet. Aztán nekifogtam feltérképezni az internetet, és az információs halmazból kiválogatni azt amire úgy gondoltam jó nekem. Persze tanulópénzt megfizettem keresés közben. Már csak 3 személy hírleveleivel haladok. Remélem jó a választásom, ha nem, majd változtatok rajta. Messze el vagyok maradva Tőletek, fogalmam sincs, hogy „sikeres” leszek-e, de minden tőlem telhetőt megteszek!!! Amit eddig elértem, az számomra siker, és a gyerekeim büszkék rám, ami jó érzés./ők vették a gépet/Amit örökségül rájuk hagyok, valószínű nem a millióim lesznek, hanem az élethez való hozzá-állásom. Bár nagyon remélem, pénzzé is tudom váltani az erőfeszítésem és kitartásom. Kár, hogy nincs ilyen „öregeknek” való lépésről-lépésre program. Vagy csak én nem találtam.
Mindenkinek további sikeres munkát kívánok!!!
T.Bori
Vida Ági
2011. május 11. szerdaBorbála, gratulálok neked ahhoz, amit eddig elértél, és a nyitottságodhoz, hogy meg akarsz tanulni valami egészen újat! A legnehezebb lépést ezzel már meg is tetted.
Tóth Erika
2011. május 12. csütörtökKedves Borbála!
Én is szeretnék majd ilyen nyitott lelkű, újat tanulni vágyó és megújulni tudó 60-as lenni… szerintem ez nagyszerű dolog. Sok kitartást, jó egészséget kívánok a mindennapokhoz.
Egy aprócska megjegyzés: a blogodra sajnos nem látunk rá, mert véletlenül kimaradhatott egy betű – szerintem az „é” …
Így nem tudnak meglátogatni az érdeklődők 🙂
Demeter Edina (Győriványiné)
2011. május 12. csütörtökKedves Borbála!
Én nagyon tisztellek téged, ha nem haragszol, hogy letegezlek így látatlanban – édesanyám 62 éves:) Nagyon sok nő példát vehetne rólad, hogy ahelyett, hogy nyalogatnád a sebeid, vagy keseregne, hogy nincs semmit tenni, te nem félsz az újdonságoktól, mersz belevágni és megcsinálni. A támogatás megvan – gyermekeid, s azt gondolom ez a legfontosabb – legalábbis szerintem, mert ez tud átsegíteni mindenen, ebből tudsz erőt meríteni. Erikával ellentétben én láttam a blogodat, s nagyon gratulálok hozzá. Csak így tovább:):)
Szép napot:)
EDina
Tóth Erika
2011. május 12. csütörtökOhh, valóban, most már én is láttam, nem tudom, mi történhetett az előbb, azt írta, hogy nincs ilyen oldal 🙁
De örömmel látom, hogy van, tényleg nagyon jól sikerült, hasznos dolgokat találni benne ..
Molnar Maria
2011. május 03. keddSziasztok!
Látom, ez a téma sokunkat írásra kényszerít:) Szinte minden pontjával maximálisan egyetértek,és hosszasan tudnám ecsetelni. De egy dolgot szeretnék megosztani.
-Én Németországban élek közel 10 éve. Égbekiáltó a különbség ÖNBIZALOM terén a magyarokhoz képest!!! Nyugodtan állíthatom: képességekben, rugalmasságban,problémamegoldásban fényévekkel előttük járunk:) Mégis jobban boldogulnak!
Önbizalom! Abból van nekik! és igazuk van! Elképesztő, mennyit jelent.
Az elsö perctől kezdve biztosak abban amit csinálnak, a félrecsúszás lehetősége nem opció náluk!
Egy kis német magabiztosság, magyar kreativitás, jó egyvelegnek tűnik:)
Mindenkinek kívánok további sikereket!
Barbi
2011. május 05. csütörtökAbszolút egyetértek Máriával az önbizalomról írtakban.
Egy a lényeg: bárki vagy, bármit csinálsz, vállald önmagad, légy önmagad, add önmagad!
Ha Te magad nem hiszel abban, hogy amit csinálsz, az tuti frankó, akkor mások sem fognak!
Bárki vagy, bármit csinálsz, csináld szívvel- lélekkel, vállald fel önmagad, ez tetszeni fog az embereknek. Mert az emberek azt szeretik, aki figyelemfelkeltő. Ebben a mai magyar szürkeségben nem is nehéz figyelemfelkeltőnek lenni.
Nosza rajta, csak bátran! 🙂
Üdv Mindenkinek!
Barbi
Barbi
2011. április 20. szerdaValamelyik évben láttam egy tv- riportot a „leggazdagabb magyarokkal”. A riporter feltette mindegyiknek a kérdést: Mi a siker titka?
Az egyik idősebb férfi a „leggazdagabbak” közül (sajnos nem emlékszem a nevére), olyan választ adott, ami ma is a fülemben cseng: „Ha nem azt csinálod, ami szeretsz, azonnal állj fel és hagyd ott.”
Azóta már én is rájöttem, hogy nagyon igaza volt! Képtelenség sikeresnek lenni olyan szakmában/ témában, amit nem imádsz, ami nem szívből jön.
27 évesen döntöttem és beültem az iskolapadba, hogy megtanuljam azt a szakmát, ami érdekelt, amihez mindig is volt kreativitásom és tehetségem.
Azóta 2 év telt el, szívvel- lélekkel űzöm a szakmám és láss csodát: a siker nem maradt el! 🙂
Eredetileg közgazdasági végzettségem van, jelenleg webdesigner és kiadványszerkesztő vagyok és imádom! 🙂
Hajrá mindenki!
nyuszi
2011. február 16. szerdaEz mind szép és jó, de mi van azokkal, akik nem jöttek még rá, miben tehetségesek? Hogy tudja ezt az ember kipiszkálni magából? Engem ez érdekelne; a családomban mindenki nagyon kreatív, és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ebből pont nekem nem jutott semmi…
Urbánné Zsuzsi
2010. szeptember 26. vasárnapGyerekkoromban édesanyám kétségbe esett, mert három évesen ebéd után képtelen voltam aludni. Lefekvés után félórával kiballagtam a konyhába és szüleim rosszul lettek, hogy nem alszom és tele vagyok energiával.
Kitalálta, hogy beirat a müvészi tornára (mai neve modern sportgimnasztika), hogy letudjam vezetni az energiámat. Olyannyira szerettem, hogy 9 evesen szereplésekre vittek.
Amikor nem csak hobbyként a szép mozgást tanultuk, sportra írták ki ezt az ágazatot.
A környezetem mindig biztatott, hogy olyan ügyes vagyok,tanáraim is reményt láttak bennem, hogy el is hittem és a verseny időszak alatt a 2×3 méteres szobában otthon órákig gyakoroltam, hogy első lehessek.
Verseny elötti napon megálmodtam a tökéletes gyakorlatomat és ezzel a nyugottsággal többszáz ember elött arattam életem legnagyobb sikerét 11 éves koromban, mellyek a a mai napig is eszembe jutnak.
Mostanra a hobbym lett, hogy a jó zenékre beindul a fantáziám és fejben koponálom a hozzávaló mozgást.
Minden tipusu zene ami jó ritmusos arra táncolni is szoktam.
Imádom a zenét és a táncot, de csak az imporovizáció érdekel.
Nagy Éva
2010. június 02. szerdaNA a kislányosat végigbőgtem, mert belegondoltam, hogy mi lesz ha majd az én gyerekeim saját kezűleg készített ajándékkal lepnek meg, vagy az oviban műsort adnak..
Azt hiszem az álmokkal az a baj,hogy már kiskorban kiölik az emberből. Ne piszkáld, úgysem éred el. Azt oda nem tudod feltenni. Azt úgy nem lehet összerakni, stb.. A fiam megtanított az ellenkezőjére egy éve: lego kiskockára próbált rátenni két emberkét,de nem ment. Mire én a szokások, felnőtt beidegzések rabjaként: hagyd kisfiam azt úgy nem lehet megcsinálni. Pár perc múlva mosolyogva hozta, hogy anya sikerült. Meglepve és ámulattal láttam, hogy az egyiket ülve tette rá, mert úgy bizony rápasszolt a kettő figura. Mi felnőttek már határok közé szorítottuk magunkat, míg ők még lelkesek, meg akarják próbálni, csinálni.. És őszintén szólva most hogy ovis lett, már látom a rossz előjeleket, hogy elkezdődött a szárnypróbálgatások letörése.. Itthon biztatjuk, de ott van többet napközben.. És van amire már azt mondja, hogy ő azt nem tudja,mert az óvónő azt mondta..
Felnőttként pedig a saját életem alapján: örülök, hogy a férjemre rátaláltam: ő az egyetlen, aki arra biztat hogy higyjek magamban és abban amit csinálok. és ne magamat hibáztassam mindenért.. de ezt nevelik belénk a hosszú évek alatt.. nehéz kilépni ebből, de talán a férjemmel együtt a gyerekeinket nem ilyen rossz módszerrel tanítjuk majd, mert van példa amiből tanulhatunk!
Kati
2010. március 21. vasárnapA marketing is megatanulható – a hegedülés is, a lovaglás is. De vannak akik bármennyit is gyakorolnak, középszerűek maradnak, mert az a kis plusz, amit a szerencse faktornak hívunk, valahogy kimarad. A marketinget kevesen élvezik, úgy szívből, igazán. Azt hiszem., jó lenne, ha aki szívvel élvezi, az odaállna valaki mellé, aki meg valami mást élvez szívből és kettesével haladnának. Nem kell minden hegedűsnek profi marketingesnek lenni, vagy fordítva .. de ha egy jó marketinges, aki gyerekkorában hegedült, meg egy jó hegedűs, aki egy kicsit olvasgatott marketingről, összeállnak, abból szuperprodukciók születhetnek! 🙂
Boglár
2011. december 12. hétfőTámogatom a javaslatod! 🙂
Ha nem tévedek nagyot, a marketing az, mikor ráveszel valakit, hogy olyan döntést hozzon, ami kedvez neked 😀
Melyikünk nem csinálja ezt születése óta?
Minden nap el kell adnod magad, nem? Így kötünk barátságokat, így szerzünk pasit…
Ha egy jó hegedűsnek részt kell vennie egy meghallgatáson, ott a marketingesét nem fogják meghallgatni. Neki magának kell magát eladnia. Mielőtt még egyetlen hangot játszhatna.
Ha szerintetek tévedek, cáfoljatok! Köszönöm 🙂
Vida Ági
2010. február 14. vasárnapZsóka, a marketing megtanulható. Én sem százezer Forintos anyagokkal kezdtem, hanem ingyen tanulmányokkal. Aztán amit tudtam, megvalósítottam belőle, így volt miből megvenni később a drágábbakat. Szóval kezdd csak el a tanulmányaim alapján, csináld meg, amit most így meg tudsz, már ezzel is előrébb leszel, mint a magyar kisvállalkozók többsége, akik szinte semmit nem marketingeznek.
Bajna Zsóka
2010. február 12. péntekszia Ági, sziasztok Mindenki!
látom, sokakat megérintett a négyéves és a nyolcvan éves csodalény, én is végigbőgtem mindkettőt, talán leginkább azért, mert mindkettő bennem él…ahogy sokunkban, és szívből kívánom mindannyiunknak, hogy ne is haljon meg!
Számomra nem kérdés, hogy mihez van tehetségem, mert amikor teszem dolgomat, frenetikus érzés, de úgy is mondhatnám, hogy a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb állapota, olyan, mintha helyére kerülne a kizökkent világ, minden értelmet és életet nyer körülöttem, bennem! A tehetség fokmérője a könnyű-ség, a minden-klappol-érzés, a kés-a-vajban haladása a történéseknek, még buktatókon át is!Ebben biztos vagyok!
Csak azt kérdezném, mit tegyen az, aki önmagában bizonyosságot érez, szakmailag, felkészültségében, ihletettségében nincsenek súlyos kételyei, nehézségei, de marketingben legalább olyan kuka mint én? Sőt, mi több: hiába olvassa és tanulja a legnagyobb elszántsággal és elkötelezettséggel a segédanyagot, hiába érti is nagyjából, mi a dörgés, valahogy mégsem sikerül sínre tennie magát!
Van tehetségem, de ahhoz nincs tehetségem, hogy a tehetségemet érvényre juttassam? Van ilyen. Nem szégyenlem, belátom. De mit tegyek? Találjak valakit, aki a tehetség-gondozásban tehetséges, vagy szerencsétlenkedjek tovább azon, hogy „majd csak megtanulom”, hogy adjam el magamat?Most őszintén: nekem napi több órát gyakorolnom kell, ahhoz, hogy szinten tartsam a képességeimet, de lassan azon kaptam magamat, hogy több időt töltök -tehetségtelenül- azzal, hogy tehetségemhez méltó helyet találjak magamnak ebben a társadalomban.
Nos, nem árulok zsákban-macskát: munkahelyi egészségmegőrzéssel foglalkozom, tánc-tanárként kifejlesztettem egy igen hatásos, szűk térben és közösségben is végezhető gimnasztikát leginkább ülő-és álló üzemmódban dolgozó emberek számára, hogy elejét lehessen venni számos gerinc-, járószervi-és kedélybeli betegségnek, amelyek munkahelyi ártalomként bekövetkezhetnek, különösen negyven fölött.
Kisebbik fiam születése előtt (négy és fél éve)egy hét alatt „eladtam” magamat három helyen, és nagyon sikeres voltam. Ma,ugyanez tizennégy hónapja nem megy, pedig tudom, őrült nagy igény van rá, csak éppen ezt a „vezetőség” láthatóan semmibe veszi, leginkább a gazdasági helyzetre apellálva.(Ez pedig szerintem nagyrészt csak bújócska!)
Kitartásomnak két oka van: tudva tudom, hogy elementárisan szükség van rám, plusz nyakas is vagyok, mert nem hiszem el, hogy nincs Budapesten az a három-négy cég, aki áldozna ilyesmire, mivel belátja,- mint nyugaton sok helyütt – táppénzre,gyógykezelésre, utókezelésre stb. többet kiadna,mint prevencióra. De hol, hogyan találhatom meg őket?
Visszatér a saját farkát harapó kígyó: mire kiokosodom az online elsajátítható marketingben, maximálisan lepunnyadok és nem nyolcvan éves salsa-sztár leszek, hanem csak egy nyolcvanéves szatyor, amiből kilopták a szajrét, mert üres.
Patt-helyzetben vagyok Ági, és Tisztelt Mindenki, aki olvassa ezt, hiszen jelen helyzetemben még Ági zseniális ajándékait sem tudom megvenni, bármennyire is öl a kíváncsiság…És a szükség!
Ti mit tennétek a helyemben?
Szeretettel
Zsóka
Tichy-Rács Éva
2009. november 19. csütörtökMire én íráshoz kerülök már sokan, sokat írtak. Úgyhogy van mihez hozzászólni.
Elsősorban azt gondolom, hogy 25 éves kor felett a „sanyarú” gyermekkorra hivatkozni nem lehet, mert véletlenek nincsenek.
Kedves Ági! A demográfiai csúcs 75-ben volt, 80-ban már jelentősen kevesebb volt (nekem 76, 77, 79 és 80-ban született gyermekeim is vannak, tapasztaltam). Ez a csúcs sokkal kisebb volt mint a sajátom, a Ratkó korszak (1953). Nemcsak nagy volt az osztálylétszám, hanem d.e. vagy d.u. jártunk. Nemcsak én, mindenki. Minket nem belekényszerítettek a felsőoktatásba, hanem be kellett jutni (!). Nem is hagytuk ott csak úgy…
Így is voltak tehetségek, sőt olyanok is akik kifutották magukat. Nem tudom ki volt, aki monda, hogy 10% tehetség 90% szorgalom. Ez az eredményesség titka. Persze a tízezer órához korán is kell kezdeni. Nagyon sok a lemorzsolódás a kitartás hiánya miatt. Mindenki ismer több ilyen embert. Gyenge (elkezd inni a problémánál) vagy csak egyszerűen LUSTA. Ez is egy tulajdonság (habár negatív).
Erre is igaz, amit a hálózati marketingben mondanak, hogy inkább áss egy 20 méteres kutat, mint 20 1 métereset. Persze ebbe belefér egy-két próbafúrás.
A tehetség alatt mindenki nagy dologra gondol, pedig vannak hétköznapi sikerek is amik a boldogsághoz vezetnek. Lehet a táncoslábú fiatal lányból a legjobb nagymama, akinek messze földön híres a sütije. Akihez feljárnak nemcsak az unokák, de azok barátai is. Vagy aki bejárja a kéktúrát a gyerekekkel. Nem biztos, hogy ír róluk az újság, de boldog utódokat nevelnek.
Kiss Idának üzenem, hogy megvan az a náció aki tömegesen terhelhető és szorgalmas. (Nyáron jártam egy igen jó gimnáziumban és nézelődtem, a versenyes falitáblán 50%-ban Hu Van Ming stb. nevek szerepeltek (gondolom mind ferde vágású szemű).
Vidi Ritának meg, hogy Polgár papa azt is mondta, hogy a sakknak voltak meg a feltételei, de bármit választhatott volna ugyanez az eredmény lenne (hangszer), mármint, hogy ilyen eredményei lettek volna. Nyelvekben pedig szintén bizonyítottak.
Már csak egy történet. Az operaénekes Polgár Lászlóról szóló dokumentumfilmben énekeltek a lányai is, szám szerint hárman, de egyhangúan csodálatosan. Meg ugye a Polgár papa is László. Mondtam is a férjemnek 3 lányunk nekünk is van nem kéne megváltoztatni Polgárra?
Azért a realitások talaján maradva.
Itt és most vagy azzal keresed a pénzed, amit szeretsz csinálni (ha szerencsés és ügyes vagy), vagy megszereted azt amivel pénzt keresel!
Ági! Biztos te sem élvezted a rengeteg útjelző tábla beverését a neten („magyarul” linkelés), pedig imádod amit csinálsz (ez látszik az oldalon, imádom). Hogyan találsz nekünk ennyi szöget, aminek feje is van? Hogy nekünk csak be kelljen verni.
HCsilla
2009. november 04. szerdaKedves Druszám!
Megdöbbenve olvastam, mennyire hasonló élményekhez „jutottunk” gyerekkorunkban. Van is most belőle éppen elég konfliktusom a szüleimmel. Egész egyszern csak azért, mert sok mindent nem tudtam a gyereknevelésről, amikor szülő lettem, csak azt, hogy hogyan nem akarom csinálni… (Hát, ez is egy hozzáállás…:))
Ezzel együtt a három gyerekem már most tudja, merre akar orientálódni, mert bár muszáj vagyok egyetérteni, hogy a mai magyar iskolarendszerben ki nem derülne, hogy mi érdekli a gyereket igazán (a már említett okoknál fogva), itthon azért kapott annyi teret és ösztönzést, hogy mégis kiderült – számukra is!!! Tudják, mihez van kedvük, tehetségük, affinitásuk, hát terelem is őket efelé. Jobban mondva, hagyom őket efelé menni.
Üdv:
🙂 másik Csilla 🙂
Tylla
2009. augusztus 19. szerdaAmi a legalább tízezer órás gyakorlást illeti:
„Zseni! 37 évig napi tizennégy órát gyakoroltam, és most zseninek neveznek!” Pablo Sarasate spanyol hegedűművész
Tételezzük fel, hogy a művész úr heti 5 napon gyakorolt! Az 260 nap évente…
37 év*260 nap/év*14 óra/nap=134680 óra
Thámm-Tornyay Erna
2009. augusztus 17. hétfőA tehetség, a pozitiv életérzés, hogy az lehess, aki vagy valójában….hát igen! Az elmúlt hetet Olaszországban töltöttem a férjemmel. Csodálatos volt. Mit hoztam magammal haza? Elsösorban azt az életérzést, amiben az olaszok verhetetlenek: szeretik és tisztelik az életet, egymást. Mosolyognak, nyitottak. Ez jelenik meg mindenben: gasztronomiájukban, müvészetükben, vendégszeretetükben. Lazák, de nagyon! Gazdagok-e? A legtöbbjük nem, de ez senkit sem zavar, mert mindenben megtalálják örömüket. Nem görcsölnek semmin, lazán bezárják az üzleteiket, éttermeiket a fieszta idejére, tök mindegy nekik, hogy kiesik-e bevételük ez alatt az idö alatt. Valahol tudják, hogy amit adnak jó és visszatérnek hozzájuk a vendégek, vásárlók. Tudják, hogyan kell élni. Nagyon tehetségesek!Számomra ez a felfogás az, ami nagy segítséget ad, hogy szorongás nélkül ki tudjak bontakozni és bevonzzam végre azokat a dolgokat, amiktöl önmagam- és sikeres vagyok.
Kiss Ida
2009. augusztus 15. szombatAmi a veleszületett tehetséget illeti, Polgár papa a következőt nyilatkozta egyszer (HETEK, 2002, aug.16.):
„Kérdés: Ön szerint nincs is jelentős szerepe a genetikai adottságoknak?
Válasz: Nincs. A neveltetéstől függ. Előbb-utóbb az a társadalom fog elhúzni a többitől, amelyik ezt fölismeri, és társadalmi méretekben érvényesíti. Azok a társadalmak, amelyek azt mondják, hogy csak játsszon a gyerek, és legyen sokoldalú, és tanítsanak neki az iskolában tizenötféle tantárgyat, ott a gyerekek egyik tárgyból sem fognak tudni igazán alaposan semmit.”
KI kommentárja: hiába tart az iskoláztatás sok évig, ha egy területen sem jut hozzá a gyerek a 10 ezer órányi gyakorlás, és így a kiugró, és megalapozott,tehát tartós siker lehetőségéhez.
A távolkeletiek azért tarolnak manapság minden területen, mert nem ismerik például a három hónapos nyári iskolai szünidőt. Erről a témáról is van egy teljes fejezet Gladwell könyvében. (Outliers: The Story of Success).
Petz Teri
2009. augusztus 14. péntekKedves mindenki!
Ez a tema nagyon sziven talalt! En nalatok kicsit oregebb vagyok, (46) es asztaloskent kezdtem, mert arra volt lehetosegem, nem volt erzekem ahhoz az egyebkent szep szakmahoz. Azota az akasztott emberen kivul mar minden voltam, es mindenbol tanultam es hasznomra valt. Szerettem volna en is a tehetsegembol megelni es tudom, elobb-utobb abbol fogok. 10 evet hobbikent csinaltam azt, amit szeretek: irok, szavalok, fenykepezek es videokat keszitek es mindez lassan hozza a gyumolcset.
Az iskolaban hulyere untam magam, mert mar akkor is a muveszi dolgok erdekeltek es allandoan rosszalkodtam, hogy magamra hivtam a figyelmet. Nehany tanarom felfigyelt a tehetsegemre es 16 evesen a korust vezenyeltem, mikor a tanarunk beteg volt. Vele most baratok vagyunk es meg mindig nagyon szeretjuk egymast. Az ilyen tanarok es nehany mas ember mar fiatalon taplalta bennem a muveszet iranti erdeklodest es a tehetsegemet, amit azota is fejlesztek.
Szerintem mindig ott vannak a lehetosegek, soha nem keso, persze sokkal egyszerubb, ha koran kezdjuk. A technikai es marketinges dolgokat pedig hozza lehet tanulni olyanoktol, mint Agi.
Csilla
2009. augusztus 14. péntekSzanita,
igen, valóban érdekes az „antiszociális” bélyeg(ző).
Kis(nagy)lány koromban úgy képzeltem, hogy a gyerekem hibátlanul tökéletes lesz majd, legalább annyira szófogadó, mint én voltam, akire oly büszke volt az édesanyám. Tisztára, mint az idomítás csodája. Egy évesen szobatiszta, 6-kor vacsi, 7-kor fürdés, negyed 8-kor tévémaci, fél 8-kor úgy ülhettek le tévéhiradót nézni, hogy mi már a húgommal durmoltunk. Gyerek voltam, azt hittem, ez a jó. Aztán felnőttem. Láttam néhány ilyen „tökéletes” gyereket, és noha vagy 10-12 évig ezt találtam jónak, egyszer csak rájöttem, hogy vannak szülők, akik halálba szekálják a gyereküket csak azért, hogy önállótlan bábként a gyerek azt csinálja, amit ők PARANCSOLNAK. Az anyám kedvenc szavajárása az volt, hogy „Mindjárt eltöröm rajtad a fakanalat!” Tudtam, hogy erős a fakanál, rettegtem, mekkora verés kell ahhoz, hogy eltörjön. Az „elegem van már belőled, nem bírlak elviselni” üzenet szeretetlenséget sugárzott felém. És mire férjhez mentem, elhatároztam, hogy kizárólag olyan esetekben fogok rászólni a gyerekre, ha olyasmit csinál, ami önmagára vagy másra nézve veszélyes. Nincs idomítás, egy évesen szobatisztaság, első szóra ugrás… mai napig felismerem, ki az a gyerek, aki nem mer nemet mondani, mert retteg a veréstől. A fiam tiszteli a szüleit, 5,5 évesen néha olyan csodálatos dolgokat tesz vagy mond, hogy belül, de néha kívül is egyszerűen elbőgöm magam, mert nem tudok úrrá lenni a nagyon váratlan és erős érzelmeimen, amiket kivált. Csodálatos gyerek! Jópárszor fejbecsaptam már (persze gyengén), egyszer kétszer a fenekére is ráhúztam (kézzel, nem fakanállal), de általában 2-4 perces sarokba állítás (sárga lap, piros lap, büntető) a büntetés, és utána MINDIG(!) megbeszéljük, hogy miért volt büntibe, mit csinált rosszul. Szabad gyerek, hihetetlenül nagy a bizalma mindenki iránt, barátságos, nincs benne félelemérzet, amit pedig jövőre majd kénytelenek leszünk szép lassan beleinjektálni, hisz egy pár év, és előbb-utóbb majd gyalog fog hazajönni a suliból. Egészséges önbizalma van, én pedig nagyon odafigyeltem arra, hogy ne őt hülyézzem le unos-untalan (mint oly sok ismerősöm teszi a gyerekével), hanem mindig a cselekedeteit bíráljam: „Hogy csinálhattál ekkora butaságot? Miért kellett most ezt a kis rosszalkodás?” Az eleven rohangálását, az időnként rátörő megnemállok magatartását látva anyám néha óvatosan megkérdi: „Te, ez a gyerek nem hiperaktív?” Mondom, nem, csak fiú és 5,5 éves. És én nagyon örülök neki, hogy nem olyan kis rajzolgatós-olvasgatós teddlebatyu, amilyen én voltam, akit bottal kellett megpiszkálni, hogy arrébb ugorjon. A minap meséltem a férjemnek, hogy 31 évesen egy aquaparkban ültem először csúszdán, mert úgy nőttem fel, hogy EGYETLEN EGYSZER SEM ülhettem fel, mert összepiszkolta volna a ruhámat. Hát az ilyen emberek nyilván másként ítélik meg a mozgékony, eleven gyerekeket, mint az, akinek igazi ürdüngfiókája van, és irigykedve sóhajtja, hogy „Maradjál már, bárcsak az enyém is ilyen lenne!” Nálunk nem úgy müxik a tehetségkutatás, hogy én kitalálom, hogy a gyerek zongorázzon, mert az olyan „pógárias”, hanem mint szülő eldöntöm, hogy a gyerek tanuljon meg úszni, meg valami kedve szerinti önvédelmi sportot… a suliba eleve nyelvi tagozatra iratom be, és onnantól kezdve olyan fakultációt választ, ami neki tetszik. Ha akar, népitáncoljon, ha akar doboljon, vagy járjon főzőtanfolyamra! 😀 Én meg majd figyelem, hogy mihez van a legnagyobb tehetsége! 😉
Éva
2009. augusztus 12. szerdaRita!
A tízezer órás gyakorlást nem a zseniség feltételeként említi Ida:
„Az egyik alapvető tétele az, hogy igazi nagy mesterré, nemzetközileg sikeressé akkor válhat valaki, ha legalább tízezer órán keresztül gyakorolta.”
Egyszerűen a siker, mondjuk a legjobb 10%-ba kerülés feltétele.
Szanita
2009. augusztus 12. szerdaCsilla,
tényleg ennyire szörnyű, ha valaki kilóg az átlagból, akármivel, nem feltétlenül a tehetségével, de azzal meg pláne. Többek között azért szoktam le egy elég népszerű kismamás-babás blog olvasásáról, mert ha előkerült valami hasonló téma, a hozzászólók rögtön elkezdték a szegény gyereket sajnálni, hogy milyen rossz neki (honnan tudjuk, hogy rossz neki?), egész biztosan antiszociális (ezt is honnan tudjuk valakiről, akit nem is ismerünk) és jaj, csak az én gyerekem ne legyen ilyen, mert akkor tönkremegy a gyermekkora. És ebben aztán tökéletes az egyetértés. Szóval a szülők is sokat tehetnek a tehetség visszafogásában, mert változatlanul az az uralkodó nézet, hogy egy gyerek csak szabad játékot játsszon, mást még akkor se, ha ő maga akarja, mert akkor sérül a kis lelke egész életére. Azt odáig értem, hogy ez az „ellenhatás” a látástól-mikulásig különórák ellen, de azt már nem, hogy miért kell rögtön az ellenkező végletbe átcsapni. Mikor a kettő között van egy elég széles sáv, ami járható…
Kriszta
2009. augusztus 12. szerdaIgen nem mindenki születhetik zseninek !
Viszont mindenki megtalálhatja miben tehetséges.Vagyis mi szülök segíthetünk a gyermekeinknek,hogy könnyebben vegyék az akadályokat.
A GEKKO Házaknál láttam, milyen játékosan fejlesztik a gyerekek képességeit.Aki onnan jött iskolába, tényleg magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb kisgyerek.
Vidi Rita
2009. augusztus 12. szerdaIda, a Polgár lányok közül Zsuzsa önmaga választotta a sakkot, kvázi véletlen útján (megtalálta a szekrényben a sakktáblát). Most volt róluk egy film a spektrumon. Tehát nem az apukája választotta, hanem lecsapott a véletlenre, és bevált.
A 10ezer órás gyakorláshoz még azt is hozzátenném, hogy van egy kis bibi: zseni nem lesz valaki, hanem annak születik. Az igazi nagymesterek születnek, csak kell hozzá egy-két tényező, amivel el is jutnak a többtízezer órás gyakorlásig is, ami aztán nem a szakmát mélyíti bennük, hanem az intuíciót fejleszti. Ehhez kell a tehetség, és ez az, ami csak utólag bizonyosodik be, sosem előre.
Javaslom olvasásra Mérő László két könyvét, a Mindenki másképp egyforma és az Észjárások címűt. Mindkettő erről szól.
Éva
2009. augusztus 12. szerdaRégi igazság, amit Ida összefoglalt, ráadásul kiderül belőle, hogy nem igazán a megszerzett ismeret a lényeg, hanem a kitartás. Ugyanakkor fel lehetne tenni Gladwellnek a kérdést: mi a helyzet azokkal a tevékenységekkel, amelyek többféle képességet igényelnek, azok esetében hogy jön össze a 10 ezer óra?
Éva
2009. augusztus 11. keddÁltalában elmondható, hogy Magyarországon csak abból, amit igazán szeretsz csinálni, nem lehet megélni, hacsak eleve nem vagyonos háttérrel indulsz.
Jómagam tanár vagyok, tehát lehet elfogultnak tekinteni, de én úgy látom, hogy mostanság inkább utaznak a tanárok a tehetségekre, no nem azért, hogy elnyomják őket, hanem a gondozása érdekében. Azt elismerem, hogy a kiugró tehetséggel gyakran párosuló antiszociális vagy szociopata viselkedésre a legtöbb tanár nincs felkészülve, nem tudja kezelni, de alapvetően a tanárokban nem az elnyomás szándéka munkál.
A bennünk szunnyadó tehetség(ek) felismerésében még csak nem is igazán maga a felismerés jelent kihívást, hanem az elköteleződés. Például ha valaki felismeri, mennyire szeret szép mondatokat írni, idegen nyelvről szövegeket fordítani, és történetesen mondjuk a harmincas évei közepén jár, az a legtöbb esetben csak félve hisz abban, hogy igen, ennek fejlesztésébe érdemes befektetni, ebből meg lehet élni stb. Nincs mozgástér, már a kezdeti veszteségeket is csak kevesen tudnák elviselni.
Kiss Ida
2009. augusztus 11. keddNem tudom, eljutott-e már Magyarországra Malcolm Gladwell szenzációs könyve, az Outliers. Ebben a sikerhez szükséges feltételeket vizsgáló pszichológiai és szociológiai kutatások sokaságát foglalja össze, és elemzi.
Az egyik alapvető tétele az, hogy igazi nagy mesterré, nemzetközileg sikeressé akkor válhat valaki, ha legalább tízezer órán keresztül gyakorolta.
A kiindulópontja egy, a berlini zeneakadémia hegedűs növendékeivel végzett kutatás, amelyben a következőt találták a pszichológusok: aki a zenetanulás kezdete (5-6 éves kor) óta összesen mintegy 4000 órát gyakorolt, abból zenetanár lehet. Aki 7000 órányit gyakorolt, abból elsőosztályú zenekari muzsikus lehet. Nagy, nemzetközi klasszis viszont azokból lesz, akiknek megvolt a 10 ezer óra gyakorlás.
Gladwell ezek után megvizsgálta Mozart életét, és kiszámolta, hogy a 19 éves kora körül írt első igazán nagy műve megszületéséig mennyi időt töltött zeneszerzéssel. Természetesen 10 ezer órát. Az első művei inkább átiratok, más művek változatai voltak, és egyáltalán nem valami kiemelkedő darabok. Az idegrendszerének ennyi gyakorlás kellett, hogy teljesen beépüljön a zeneszerzés gyakorlata.
A Beatles sikerének titkát a tehetség mellett Gladwell abban látja, hogy míg egy átlagos brit rockzenekar hetente néhány órát játszhatott klubokban, a Beatles három évet töltött Hamburgban, ahol heti hét napon keresztül napi nyolc-tíz órát voltak pódiumon, a legkülönfélébb közönség előtt, és a legváltozatosabb repertoárt tanulták meg. Megvolt nekik is a 10 ezer órájuk.
Bill Gates mázlija az volt, hogy az elit középiskolában, ahová járt, felszereltek egy számítógép-terminált. Megtanult a haverjaival programozni, és éjjel-nappal a gépen lógtak. Akkoriban vásárolni kellett a gépidőt. Mivel ügyesek voltak, és akkoriban még kevés volt a programozó, ezért egy vállalat munkákat bízott rájuk, cserébe a gépidőért. Az egyetemen ugyanezt csinálta, addig, hogy mire meglett a 10 ezer óra programozási gyakorlata, otthagyta az egyetemet, és megalapította a saját vállalatát.
Tegyük ehhez hozzá a Polgár-lányok sikereit. Polgár László, noha akkor még nem léteztek ezek a kutatások, feltételezte, hogy a korai fejlesztés és gyakorlás a siker titka. A sakkot nem azért választotta, mert a pici lányait nagyon tehetségesnek tartotta volna, hanem többféle kritérium alapján ezt tartotta praktikusnak. A Polgár-lányok is egész biztos eltöltöttek 10 ezer órát a sakkozással.
Kriszta
2009. augusztus 11. keddTegnap volt egy dokumentum film egy német visszatelepült házaspárról. Összeszorult a szívem amikor a bácsi majdnem sírva emlékezett vissza, hogy ő azért ment ki Németországba, mert a magyarok mindig csúfolták a svábokat, hogy ők mennyit dolgoznak és mennyit tanulnak.Nem is a vagyon elkobzás fájt neki,hanem a magyar közösség piszkálása,amit gyerek korába kapott. Mégis visszajött nyugdíjasan,mert úgy gondolta, hogy a rendszerváltozással az emberek is megváltoznak.Sajnos nem így lett.
Csilla
2009. augusztus 11. keddAnyahajó, igazad van! S ebben áll az egyik nagy titok, ez a fajta mentalitás-különbség szerintem nagyon fontos. Nekem, ha azt mondanák, hogy költözzek le az ország legtávolabbi pontjára, magasabb beosztásba, másfélszeres fizetésért, valószínűleg nem fogadnám el. Vagy ha muszáj, akkor személyes tragédiaként élném meg. Odakint?! Pezsgőt bont a család, áthívják az összes szomszédot egy jó kis búcsúpartira, egyetlen hétvége alatt az utcai kirakodóvásáron eladnak minden bútort, néha még a vasalót is és a porszívót is.
A legeslegkedvesebb könyveket, CD-ket, fotóalbumokat, személyes emlékeket, apróholmit és ruhaneműt előre becsomagolva elküldik egy futárszolgálattal, és a család néhány nagy cserepesnövényt átölelve beül a kocsiba és utazik 1-2 napot, 1-2 ezer km-t, majd az államok másik felében a nulláról kezd mindent előlről.
Mi ebbe egy kicsit belehalnánk, főként már 30-40 fölött! 😉
Pedig nulláról kezdeni mindig azt jelenti, hogy új esélyt kapsz arra, hogy mindent másképp csinálj, vagy legalábbis a hibáidat kijavíthasd (emberi kapcsolatokban, bármiben). Nem véletlen, hogy ott a legtöbb sikertörténet, és az amcsi nyálgép filmeken is a nulla pincérlányból akárki is lehet. Náluk ez tényleg így van, ez az ő valóságuk. A miénk? A Barátok Közt, a pletykafészek, tudálékos, mindenkit megítélő és lenéző házmesterné, az ügyeskedő, becstelen építési vállalkozó. A nagy magyar realitás, ahol egy csinos, jólkereső pincérnő és egy életerős, nagydarab, fiatal taxis még egy kis garzonlakásra valót sem képes összehozni, évek alatt.
(Jaj, azt még nem is meséltem, hogy amikor 2 éve az USA-be mentem, akkor hajnali 3-kor, mivel nem akartam apát felébreszteni, taxit hívtam. Nem volt sok cuccom, de azért egy 20 kilós nagykoffer és egy szabvány fedélzeti összejött. Alig tudtam levonszolni magammal a nagyot a ház elé, hogy végre átadjam a taxisnak. Mire ő: „jaj, tessék már betenni a hátsó ülésre, mert nagyon fáj a derekam, a kiszállás is nehezemre esne, meg nem is szeretek nehéz bőröndöket emelgetni”. Azt hittem, rosszul hallok. Kicsit problémás volt ugyan, de megoldottam, hogy forintra ki legyen számolva a viteldíj… ne tudjátok meg, hogy nézett rám! :-I Ilyet!!! :-O
S attól tartok, Krisztának is igaza van, mi nem felemeljük a tehetségeket, hanem – tisztelet a kivételnek – inkább letapossuk, mert nem jó, ha bárki is bármivel is kilóg a standard skatulyákból.
Egy élsportoló ismerősöm édesanyja mesélte, hogy a gyereket azért kellett kivenni a gimiből magántanulónak, mert minden tanár minden mondatot azzal kezdett, hogy „hát fiam, ez nem volt egy olimpiai aranyérem”, meg mindenféle rosszízű megjegyzéseket tettek, s a gyerek
hiába volt nagyon jótanuló, igyekeztek minél több rosszjegyet adni neki, már a gyerekek fogtak össze, hogy felnyomják a tanárt a dirinél, mert szabályszerűen utaztak rá és boldogan dagonyáztak a megalázásában. Tényleg ilyen szörnyű, ha valaki tehetséges és szorgalmas?! Pusztán csak azért, mert kilóg az álmok és célok nélküli, reménytelenül szürke tömegből?! 🙁
Kriszta
2009. augusztus 11. kedd60 éve nincs a tanároknál,alkalmassági vizsgálat!
A két háború után,aki igazi pedagogus családból származott, azt fel sem vették, mehetett segédmunkásnak vagy disszidálhatott,ha a tehetségét akarta kamatoztatni.
Mit várhatunk a magyar oktatástól, amikor tele van korrupcióval.Amikor tehetségtelen tanárok akarják elnyomni a tehetséges gyerekeket.Az én gyerekem többet nem fog magyar iskolába járni, inkább száraz kenyeret eszem, de a gyereknek kifizetem a tandíjat az osztrák, német, vagy amerikai iskolákban.A magyarok mindig élen jártak a tehetségek elüldőzésében.Irigy és visszahúzó nemzet.
Gaál Éva
2009. augusztus 11. keddKozyen, teljesen egyetértek.
És valóban a marketing az, amit célszerű megtanulnunk a boldoguláshoz. Amióta tanulom, észrevettem, hogy az amerikai filmek csordultig vannak marketing „tananyaggal”. Rengeteget lehet tanulni belőlük (is).
A média valóban tudja formálni az embereket, és jó lenne, ha tanulhatnánk valamit a magyar műsorokból is, de mintha itthon szándékosan nem foglalkoznának a népneveléssel, sőt… (bár 3 éve nem nézek tv-t). A legtöbb amerikai filmben megtalálhatjuk az amerikai álom vízióját, itt pedig inkább csak a magyar valóság karikatúráját sokszor (pl. Valami Amerika, Kontroll, Barátok közt…).
Jó lenne előre néznünk, és azt keresni, milyenek lehetnénk, de mi csak sírunk amiatt, ami most van. Szerintem ez a vérünkben van, és emiatt nagyon lassítjuk saját fejlődésünket országos szinten.
Személy szerint én most már haladok, és nem a körülményeket/tanárokat/szülőket okolom. Keresem a helyem, ha kell, munkahelyet váltok, és fejlesztem magam.
Lehet, hogy a tanároknak nem kellene beleszólniuk, mik legyünk és mik ne legyünk.
Nekem a rettegett fizikatanárom mondta gimiben, h ne menjek műszaki pályára, inkább tesi szakra)… De (csakazértis?) építészmérnök lettem – aki szeret sportolni. Vajon mi lettem volna, ha nem mond semmit?
Lehet, hogy igaza volt, mert most a testnevelés felé mozdulnék el, viszont nekem is igazam volt, mert ha tesi szakra mentem volna, akkor most nem lennék építész. 🙂
Igyekszem hálával visszatekinteni, és optimizmussal előre. Még mindig nem tudom, miben vagyok igazán tehetséges. Igazán csendes és jó gyerek voltam, megtanultam elnyomni dolgokat, nem is keveset, de szerintem mindig tudtam, hogy egyszer eljön az én időm, csak meg kell várni, hogy felnőjek.
Na most már azt is tudom, hogy sokkal többet kell várni. :-)))) És dolgozni az ügyön. De szerintem jó móka.
kozyen
2009. augusztus 11. keddSzerintem bárki lehet sikeres, bármilyen szakmát is űz, csak meg kell találni az igazit, ami szívből jön. Nem kell kiemelkedő tehetség, hiszen vannak sztárszakácsok, sztárfodrászok, amit meg lehet tanulni, csak a hozzáálláson, elkötelezettségen múlik. Addig meg, amíg valaki megtalálja az igazi „szakmáját” bátran kellene cserélgetni. Tudom, sokan félnek, akkor hogyan, miből fogok megélni (én is ilyen vagyok, sajnos), de a saját lelki békénk miatt meg kellene tenni.
Németh Kriszti
2009. augusztus 11. keddÁgi nálam már megint telibe talált 🙂 Én magam is annak a korosztálynak a tagja vagyok, akiknél 8-10 párhuzamos osztály volt egy évfolyamon, akiket elkezdtek bekényszeríteni a felsőoktatásba, akiket nagy számuk miatt tömegként és nem individuumként kezeltek.
Középiskolámat egy újonnan induló vallásos iskolában végeztem, ahol nem, hogy nem támogatták azt, aki különbözött a többiektől, de sok esetben büntették is, vagy arra kényszerítették, hogy iskolát váltson. Több tehetséges gyerekkel találkoztam ott, akiket szüleik a magas színvonalú oktatás miatt írattak ebbe a gimnáziumba, de később átmentek máshová, mert nem kapták meg a kellő támogatást. Az egyiküket például elsőre felvették régész szakra az egyetemen (aki ismeri az erre a szakra vonatkozó felvételi követelményeket és statisztikákat, az tudja, hogy ez mekkora teljesítmény), a másikuk pedig ismert média személyiség és kormányszóvivő lett.
A későbbiekben pedagógusként végeztem és sokat foglalkoztam a tehetséges gyerekek nevelésének kérdésével. Akkoriban jellemzően a „hivatalos” magyar iskolarendszeren kívül, alapítványok tettek kezdeményezéseket a tehetséges gyerekek nevelésére – korlátozott sikerrel.
Az, hogy a kötelező képzés keretein belül mennyire tudnak figyelni az egyes gyerekekre, nagyban függ az osztályok létszámától, illetve az egyes tanárok személyiségétől. Vannak iskolák, ahol az órákon a szaktanár mellett fejlesztő pedagógus is jelen van. Az ő dolga elsősorban a lemaradók segítése, de segíthet a „normál” gyerekek képességeinek, személyiségének fejlesztésében is.
Úgy gondolom, hogy a jelenlegi képzési rendszer sajnos nem ad megfelelő lehetőséget ahhoz, hogy a gyerekek több területen kipróbálhassák magukat. A sokat bírált amerikai oktatási rendszer erre több lehetőséget kínál.
Talán az jelenthetné a megoldást, ha az általános és középiskolai képzésben több, szabadon választható tantárgyat, gyakorlati jellegű órákat biztosítanánk, hogy a gyerekek kideríthessék, mi érdekli őket igazán, miben tehetségesek.
A szülők felelőssége sem hanyagolható el ebben a kérdésben, hiszen a tanítás utáni különórák, változatos szabadidős tevékenységek is segítenek abban, hogy felszínre kerüljenek azok az adottságok, képességek, amiket a későbbiekben érdemes fejleszteni.
Tihanyi-Konda Szilvia
2011. október 05. szerdaAz előttem szólók többségével egyetértek, csak pár dolgot szeretnék hozzáfűzni:
– a mi iskolarendszerünk nagyon jó egy szilárd alapműveltség megszerzésére (legalábbis az én időmben még az volt), viszont az életre már akkor sem készített fel minket eléggé
– külföldön az emberek valahogy több önértékeléssel kerülnek ki az iskolapadból és ez tényleg mérvadó: lehet, hogy itthon sokkal több a tehetség, sokkal több az ötlet, a megvalósításig mégis sokan nem vagy csak nehezen jutnak el pl. a jogi-bürokratikus útvesztők és persze igen, a pénz hiánya miatt
– nagyon jól hangzik például az, hogy „most alkalmazottként dolgozom, de közben a saját vállalkozásomat is építem” (és most nem MLM-próbálkozásokra gondolok, bár e terület képviselői rendre éppen ezzel a frázissal élnek), csak amikor a napi 8 órás munka inkább 10-11 és akkor még az embernek a családjával is kellene foglalkoznia (különösen ha gyerekei vannak), akkor mégis mikor jut mindenre idő, úgy hogy egy valós, jól prosperáló vállalkozást működtetni tudjon (minden tiszteletek azoké, akiknek ez sikerül)
– Németh Kriszti hozzszólásához pedig csak annyit fűznék hozzá: igaza van, csak én éppen azt veszem észre, hogy a túlhajszolt, agyondolgoztatott szülők fáradtak és egyre nehezebb a gyerekeikre koncentrálniuk, örülnek, ha napi pár mondatot váltanak egymással és összeteszik a két kezüket, ha a gyerek anélkül is jól tanul, hogy noszogatni kellene – és akkor még vegyék észre, hogy miben tehetséges? mert nem biztos, hogy az iskolai eredmények ennek hű tükrei, annyi területet nem fed le az iskola….
– én azt látom, hogy a sikeres emberek azok, akik 1. látszólag(?) könnyen veszik a dolgokat, 2. tudnak minden helyzetben mosolyogni 3. és/mert van önbizalmuk (ez pedig rettentő mértékben múlik a családi háttéren, a szülők beosztásán, az ő viselkedésükön!) 4. jó a kapcsolatrendszerük (sok esetben ez is a szülők és a család függvénye) – ez utóbbit már kutatásokban is igazolták, Ági is hírt adott róla (talán a facebook-on)
anyahajó
2009. augusztus 11. keddÉn olyan suliba jártam, ahol elsősorban a kiugróan tehetségeseket „futtatták”. Én nem voltam az semmiben, bár talán más átlagos suliban a legjobbak között lettem volna humán tárgyakból. Ezt akkor nem tudtam, és azóta is inkább leértékelem a képességeimet, mint fel. De kár lenne a tehetség fel nem fedezését az iskolára, szülőkre, bárki másra fogni. Elvileg azért csak felnő az ember, és képes magát megtanulni értékelni függetlenül iskolától és szülőktől.
Az anyagi sikerességre mondjuk én nem vagyok pozitív példa – pedig nem lenne ellenemre 🙂 -, viszont annak örülök, hogy sok önismereti munkával mára már nagyjából tudom, hogy hogyan csempészhetek az életembe olyan tevékenységeket, amelyek elégedettséget okoznak és amelyek közben tehetségesnek érzem magam. Persze megélhetésre ez nem elég, és jelenleg nem is látok erre esélyt – Csilla hozzászólásának ezzel a részével teljesen eget tudok érteni. Sok múlik azon, hogy ki miben tehetséges, hogy az piacképes-e, mennyire alkalmas „sorozatgyártásra” (egy napi munkával mennyi forintnyit lehet előállítani).
A lényeg, ami miatt ezt a hozzászólást elkezdtem: a gyerekkori sérülések persze vannak, elkerülhetetlenek, de el kell tudni szakadni tőlük, nem lehet folyton erre fogni a sikertelenséget. Ami szerintem tanulható az amerikai mentalitásból, hogy ott teljesen benne van a pakliban, hogy az emberek időnként, mondjuk 10 évenként teljesen másba kezdenek. Miért is ne, a múlt csak annyiban köt, amennyiben engedjük neki.
Szalkai Titi
2009. augusztus 11. keddÉn is szeretnék úgy táncolni 80 évesen, ahogy az idős hölgyi! 🙂
Eszembe jutott egy 80 éves jógás bácsi, aki keresztbe tudja tenni a lábát a nyaka mögött…
Szerencsére én nem tapasztaltam, hogy az oktatási rendszer ne támogatná a tehetségeket. Valószínűleg jó iskolákba jártam, mert én sokat köszönhetek az oktatási rendszernek, segített kimászni a gyerekkori családom destruktivitásából.
Például az irodalom tanárnőmtől kapott ajándék könyvben is egy biztató üzenet állt:
„A kártyajátékot, amit az életnek neveznek, az ember a kiosztott lapokból legjobb képessége szerint játssza.
Akik nem azokból a lapokból akarnak játszani, amelyeket az élet osztott nekik, hanem azokból, amelyek szerintük őket megillették volna, azok az emberek az élet kudarcai.
Azt nem kérdezik meg tőlünk, hogy akarunk-e játszani. Ez nem választás kérdése. Játszanunk kell. A választás arra vonatkozik, hogyan játszunk.”
Anthony de Mello
De a marketinget tényleg meg kell tanulni. 🙂
Csilla
2009. augusztus 11. keddFantasztikus volt számomra mindkét videó, köszönöm szépen! 🙂
Engedd meg, hogy szerénytelenül saját életemből hozzak egy példát.
Gyerekkoromban rengeteg álmom volt, természetesen mint a legtöbb lány én is akartam színésznő, filmsztár, szépségkirálynő és híres énekesnő lenni, színpad, csillogás stb.
Kamaszként persze már kiderült, hogy túlságosan is félszeg vagyok mindehhez, kizárt, hogy nekem direktben a reflektorfényben lenne a helyem.
Tehát gyerekként sok minden érdekelt, kerületi zongoraversenyeket nyertem, de a klampírozás leginkább az anyám szeszélye volt, én magam nem szerettem, tehát az előjött zenei tehetség kevés volt ahhoz, hogy zenei pályára lépjek. Viszont 6. osztályos koromban kezdődött, hogy leckeírás után (néha alatta/helyette) regényeket írtam. Voltak ebben Agatha Christie stílusú krimik és néhány gyerekes firkálmány. Több füzetet teleírtam regényekkel.
Nos, felnőttként orvos akartam lenni, de az élet az államigazgatás felé sodort, pedig talán már el is meséltem, hogy amikor egyszer a Ménesi úton, az állig-fősulira mentem fel vizsgázni egy hatalmas ónos esőben, arra gondoltam, bárcsak eltörne a lábam, és történne valami, ami megakadályozná, hogy egy ilyen sótlan, unalmas pályára lépjek.
Hát hobbyként utána elvégeztem egy újságíró sulit, sokfelé publikáltam, de ez csak hobby volt. Aztán egy pályázati felhívásra, a barátnőm bíztatására írtam egy regényt, amivel megnyertem a versenyt. Azóta meg még vagy 35 másikat publikáltam… mert 28-30 éves koromban előjött belőlem az, ami már 12 évesen megvolt. Tehetség? Nevezhetjük sok mindennek, mindenesetre az újságíró suliban tanultakon kívül bejártam az ELTE-re irodalomelméletet és stilisztikát tanulni.
Megélni persze nem tudtam belőle, mert a 90-es években az igény a habkönnyű romantikus ponyva-irodalomra volt, a szerzői honoráriumom pedig 40e Ft könyvenként. Aztán még tíz év múlva is ennyi. Ezért a maldív útikönyv-útleírást már magánkiadásban adtuk ki… hát épp hogy nem lettünk veszteségesek, kb. 4-5 év alatt bejött, amit beleraktunk… haszon viszont zéró, és még mindig ott áll vagy 300 db eladatlanul.
Véleményem egyébként, hogy nagyon kevés ember tud megélni abból, amihez tehetsége van. Láttam gyönyörűen kézimunkázó embereket (olyan kötéseket és például olyan patchwork munkákat, amitől a szemem káprázott), üvegfestőket, sőt csodás kerámiákat… s akik ebből éltek, szinte kivétel nélkül a minimálbér fölött 1 centivel kerestek. Ha én kilóra dolgozva ebből akarnék élni, akkor legjobb esetben is havi bruttó 100e Ft jöhetne ki átlagfizetésként, amiből még adóznom is kéne, és akkor a mennyiség tutira a minőség rovására menne.
Persze vannak 80 éves salsa táncosnők (döbbenet, le voltam nyűgözve), és tündérarcú 4 éves megasztárok (jelzem, én nem engedtem a kisfiamat castingolni, pedig egyszer egy konkrét ajánlatot kaptunk, divatfotózásra, kb. egy autó árát kereshettük volna meg vele 2 hónapon keresztül, egy olasz bébiruha és tipegő-ruha gyártó cég fotósába futottunk, dehát ilyen feladatok voltak, hogy a 35 fokos rekkenő hőségben, a tűző napon a gyereknek órákig kellett volna csizmában és vastag kabátban (sapka+sál) dolgoznia, mosolyogva, felszabadultan, napi 8-10 órát. Ez volt az elvárás. Egy másfél éves gyerektől. Minden barátnőm ki volt borulva, hogy tönkretettem a fiam életét, hisz ki tudja, milyen nagy sztár lehetett volna belőle, ha az egész világon megismerik az arcát. Én viszont csak a kánikulát és a napi 10 órát láttam ebben a melóban, és nem akartam elvenni a gyerekem gyerekkorát, igazából azt sem szerettem volna, ha sztár lett volna 1,5-2 évesen! Nem vagyunk egyformák!
Igen, ha felfedeznek és egy mecénás a hónod alá nyúl, lehet vele sok pénzt keresni, de a legtöbb „művész” (bármiben is tehetséges MŰVÉSZ, tehát nem a celebekre gondolok) elég szerény módon tud megélni a művészetéből, hogy azt csinálhassa, amihez legjobban ért, s amit legjobban szeret. Hozzáteszem, legtöbbje mégis boldog ember… és ez klassz! 😉