Ciki? Nem ciki?

Kedves Àgi!
Nagyon boldog szülinapot kívánok, Isten éltessen!

T-T Erna

Gyöngyi, ez látásmód kérdése. Az emberek között tényleg sok az undok, néha sorban kell állni két gyerekkel, néha meg előreengednek – ez az élet. Nekem volt, hogy az APEHban hosszú sor állt és az ügyintéző előrehívott a 7 hónapos babával és olyan is, hogy félórát álltam 39 hetes terhesen a másfél éves gyerekkel a postán, és senki nem engedett előre – ilyenkor lehetnek az embernek csúnya gondolatai, de mi van akkor, ha inkább kihozod az adott helyzetből a maximumot? „Ha kapsz az élettől egy citromot, csinálj limonádét belőle” – szól a mondás 🙂

Mi baja lesz a gyereknek, ha 20 percet kell várnia valahol? Semmi.

Amit viszont vállalkozóként megengedhetek magamnak az az, hogy
– akkor megyek be a városba, amikor nincsen dugó
– akkor megyünk vásárolni, amikor nincs tömeg
– akkor intézzük az ügyeket, amikor nincsenek sokan,
– akkor megyünk le a mamához, amikor kicsi a forgalom,
stb.
tehát elkerüljük azokat a helyzeteket, amikor el kéne várni másoktól, hogy gondoljanak ránk is, mert mi gyerekkel vagyunk, így aztán csak kevés ilyen helyzettel találkozom, akkor pedig elfogadom, hogy ez most így alakult és kész…

Ditta, ki az, aki képes teljesen megismerni önmagát? Erre egy élet is kevés, de nincs is rá szükség. 2003 táján volt 1 év, amikor szinte csak ez a téma foglalkoztatott, a végén már egészen belebonyolódtam.
Az élet körülöttünk mindig változik és mi is változunk vele, egészen új tulajdonságaid kerülhetnek felszínre egy új helyzetben, és egészen megváltozhatsz egy-egy hirtelen történés hatására. Vannak olyan alap értékek, tulajdonságok és képességek, amik kezdettől a sajátjaid és olyanok, amik fejlődnek-alakulnak. Rengeteg olyan adottság van, ami egy adott szintig mindenkinél fejleszthető. Pl. a botfülűből soha nem lesz zenész, de azért megtanulhat zongorázni vagy énekelni is akár (legfeljebb rajta kívül senki sem élvezi majd :))

Témának egyébként ez nagyon jó, írni fogok róla!

Olyan érdekes ez,de én amióta itthon vagyok a gyerekekkel,azóta veszem észre,milyen szörnyű világ vesz minket körül.Amíg dolgoztam,nem tűnt fel,milyen udvariatlanok,kedvetlenek,undokok az emberek.Igaz,dolgoztam min.napi 9 órát,mindig tudtam,hogy a gyerekem jó kezekben van,este megoldottam,hogy csak vele kelljen foglalkoznom.A szabadidőnket eltölthettük együtt,pénzünk is volt bőven.
Persze,biztos sok mindent elnyomtam magamban,de amióta szültem még egy gyereket,úgy érzem,kicsúszott a lábam alól a talaj.Szerintem egyáltalán nem toleránsak az emberek a kisgyerekes anyukákkal.Az az érdekes,hogy ezt leginkább a nagyobbik gyerek iskolájában tapasztalom,ahol a pedagógust egyáltalán nem zavarja,hogy egy kisbabával a karomon várok húsz perceket.
Sajnos én nem hiszek abban,hogy ezen a vállalkozói lét segítene,mert akkor még több helyre cipelném a kicsit magammal.

Mi akkor határoztuk el, hogy jöhet a baba, amikor azt mondtam magamnak, hogy nekem most volt elég ebből a munkából. Igazából nem is abból a munkából, mert azt szeretem csinálni, hanem inkább a főnököm hozzáállásából. Most még gondolkodom, hogy mi legyen, de még nem sikerült megtalálnom az utamat. Bár a múltkor bementem egy egyetemi könyvtárba, és akkor elkapott valami olyan érzés, hogy ez nekem hiányzik.

Nekem is volt az utolsó munkahelyemen (ahol több mint öt évig dolgoztam) az utolsó időkben olyan érzésem, hogy jaj már megint menni kell, mikor lesz már vége a munkaidőnek, stb. stb. Pedig gyúrtam rá, hogy el tudjam fogadni a számomra elfogadhatatlan dolgokat, még kineziológiával is (az első tanfolyamokat megcsináltam). Nem ment. Azt hiszem, lejárt ott az időm.
Mivel úgyis aktuális lett számomra a téma, a helyzetből babaszüléssel léptem ki. 🙂
Aztán meglátjuk.

Tavaly nagyon mély lelki válságba kerültem, összedőlt bennem egy világ és a kineziológia segített sokat, rávezetett a kineziológusom, hogy mennyi sérelmet, negatív programot kaptam gyerekkoromba, amik kihatnak az életemre. Azóta sok mindent másképp látok 13 hetes terhesen ismertem meg a mostani páromat akivel nagyon boldogok vagyunk, most már közel 4 hónapos kisfiammal. Nagyszerű társ és apa, de ehhez az kellett hogy én elfogadjam a boldogságot, hogy rájöjjek arra hogy ezt megérdemlem, a kezelés előtt azt hittem magamról tudat alatt, hogy ez nem érdemlem meg, ezért mindig bevonzottam olyan eseményeket amitől szomorú voltam, és nehéz volt az életem, tele negatív emberekkel. Most már más a baráti köröm, minden megváltozott körülöttem, azzal, hogy én megváltoztam, és szembe mertem nézni magammal.
Ezt mindenkinek tudom tanácsolni, nehéz és fájdalmas dolog, de megváltoztatja az életed.

Sok sikert mindenkinek!

Szia Ági!
Nekem az jutott eszembe, hogy hogyan dönsem el, hogy mik azok a dolgok, gondolatok és értékrend amiket a szüleimtől kaptam, hoztam magammal az életembe, és mi az ami valóban én vagyok és a sajátom? Még a legbelsőbb vágyaimban is kételkedem, hogy ez tényleg nekem való-e, és mire vagyok képes illetve milyen téren lennék igazán jó? Ahhoz, hogy mindent kipróbáljak ami érdekel és amit szeretnék, túl kevés az idő, így sokmindenről ki sem derül, hogy milyen lennék abban a szerepben. Tudom, ismerni kell önmagam. A baj csak az, hogy időről időre olyan nézeteim dőlnek meg a mindennapi élet hatására, amiről szentül meg voltam győződve, hogy az jó, illetve olyan új tulajdonságaim derülnek ki, amiről nem is tudtam. Így nehéz megismerni önmagam.
Remélem nem voltam túl kaotikus és érthető a problémám.
Ditta