Szerintem Anikó ezt a könyvet már szinte meg is írta, ugye?

(Ami a délutáni kommentből kimaradt: „Türelmes Anyukák – Hálás gyermekek”, „Anyu, segíts hogy jó legyek”, „Boldog Anyák Kézikönyve”, lehetne esetleg valami mozaikszó (mint Gordon P.E.T.-je vagy a Babysuttogó EASY-je))

Helló Ági-Anyánk! 🙂
Izgatottan várom az infokat a tanfolyamról. Bár már a hírlevelek és a kommentezés is nagy élmény.

Zeze!

Mindenre van igény!

Szívesen olvasom bárki ötletelését, mert azzal én is építem a saját öteleteimet.

A könyv tartalmát mindenképpen szakértői irányba terelném, alátámasztva a saját tapasztalataimmal. Nem családtörténetet szeretnék írni elsősorban és semmiképp sem meghatót. Inkább csak példát szeretnék mutatni, mert az eddigi életem történetével tudom a majdan benne foglaltakat alátámasztani.

Sziasztok!
Hát igen, vannak ilyen kis hétköznapi csodák, mint amiről Gyöngyi írt hajnalban. Ezek mindig feledtetik a rossz élményeket és pozitív megerősítésként szolgálnak a nevelési kételyeinkre. Ilyen napokon újult erővel vetjük bele magunkat a feladatokba, magasabbra kúszik a toleranciaküszöbünk és nagyon élvezzük az anyaságot, ugye?:) Na meg beindul a pozitív spirál: anyu jól érzi magát a bőrében –> baba jól érzi magát a bőrében –> ettől anyu még jobban érzi magát a bőrében –> stb.

Anikó! Gondolom, Ági segítségével meg lesz majd a legfrappánsabb címötlet is, ami tutira ezreket mozgat meg – és ezt statisztikailag alá is tudod majd támasztani. (Ha mégis érdekel az én szerény véleményem: az „anyaságom történetét” csak alcímnek adnám. „A hogyan lehetsz Te is a világ legjobb Anyukája” – már felkeltené az érdeklődésemet, de még mindig nem biztos, hogy a pénztárcámhoz nyúlnék… Attól is függ, hogy inkább a szakértői irányba szeretnél elmenni vagy egy megható családtörténetet írni. Mert ehhez is igazodnia kellene a címnek. De hogy ne csak okoskodjak, de ajánljak is valamiféle címfoszlányokat, inkább csak brainstorming: pl. „Szemedbe nézek és magamat látom” , „Méhednek gyümölcse”, „Az igazi kritikusok”

Köszönöm, ezt nem tudtam!
Nézem!

Kedves Gyöngyi és Annamária!

Merre van a blogotok? Meg lehet nézni?

Zeze!

Mit szólnál ehhez a címhez?

Anyaságom története, avagy hogyan lehetsz TE is a világ legjobb anyukája

Gyöngyi!

Belenéztem a blogodba. Azt hiszem visszatérek még néha, van mit tanulnom!

Gabella!

Én is tartok a nyári szünettől. Az a tervem, hogy jó sok tartalmas programot szervezek nekik, hogy elfáradjanak, és boldogan hajtsák álomra a fejüket.
A blogomban is beszámolok majd erről!

Kedves Zeze!

A címen még elgondolkodom, de hirtelen ez jutott eszembe.
Tudom, hogy minden család élete nagyon összetett, de ha negatív dolgok kerülnek az életünkbe, azt is tudni kell a magunk javára fordítani „minden rosszban van valami jó” alapon.

Egyáltalán nem baj, hogy belekérdeztél, nincs semmi titkom, nincs semmi szégyelni valóm az életemben. Én mindig igyekeztem mindenből a legjobbat kihozni. Azt is tudom, hogy sok anyuka küszködik és fogalma sincs, hogy mikor mit tegyen, tanácstalan, nincs akihez forduljon, vagy rossz tanácsokat kap ami még jobban elbizonytalanítja. Én rajtuk szeretnék segíteni a tapasztalataim átadásával.

Fiatalként kacérkodtam a gondolattal, hogy óvónő leszek. De ahhoz kell csak igazán sok türelem! Sok egykorú csemete egész nap összezárva, mind különböző kis kialakuló egyéniség. Még nehezebb feladat az „igazságosztás” nap mint nap.
Óvónő nem lett belőlem (ezt is a férjemnek köszönhetem, mert nem akart elengedni, hogy más városban tanuljak, de ezt végülis nem bántam meg) viszont voltam óvódai gyakorlaton anno.

És ebből egy történet:
Volt egy hiperaktív kisfiú, aki sosem aludt délután. Beszélt megában, forgolódott, zavarta a többieket, ezért az ágyacskája mindig az óvónéni asztala mellett volt. Az óvónénik ismerték már jól, nem bírtak vele. Én akkor arra gondoltam, (nem mint Emese a reklámban 🙂 ) hogy betöröm ezt a kis „bikát”. Egyik nap cukorkát vittem az oviba, alváskor adtam a kisfiúnak ( a szájába dugva és közben pisszegve) amikor már szinte le akart fordulni az ágyról. Lehet, hogy nem volt túl jó az ötlet (ma már cukormentes cukorkát vinnék) de ezzel a kisfiút a szövetségesemmé tettem alvásidőben. Megmondtam neki, hogy el ne áruljon az óvónéniknek, hogy mit kapott tőlem és ne rosszalkodjon, mert akkor lebukunk. Onnantól kezdve összeszorított szemmel, néha leskelődve, de végigfeküdte mozdulatlanul az alvásidőt. Néha-néha csendben én is rákacsintottam.

Ebből a törénetből is látszik, hogy a tiltás nem mindig vezet eredményre és nem jó magára hagyni az ilyen gyerekeket. Éreztetni kell vele, hogy ő is ugyanolyan fontos, mint a többi gyerek, de alkalmazkodni is meg kell tanulnia. Titokban Ő lett a kedvencem, mert barátja lehettem.

A vállalkozósdi téma is előtérbe fog kerülni, ha Ági egyszer elkezdi a témát komolyan vázolni.
Nekünk van egy BT-nk, de a tevékenységi kört bővíteni kell, fogalmam sincs mi a helyzet ilyen vállalkozásban az Áfa kötelezettséggel.
Szeretném megtanulni az automatikusan működő honlapkészítést, folyamatosan tanulni és bővíteni tudásomat.

Ha ide eljutunk szerintem ott is összetartóan fogunk tudni együttműködni, egymást segíteni. Mindenesetre rám számíthattok!

Most járok itt először, tetszik ez a közösség, vissza fogok jönni.

Az én „bibliám” Dr. T. Gordon: P.E.T. – A szülői eredményesség tanulása. Csak azt sajnálom, hogy nem az első gyermekem születése előtt olvastam. Ma már babalátogatóba rugdalódzó helyett ezt vinném 🙂

Én azt tanultam meg a gyermekeim kapcsán, hogy milyen csodákra képes egy 15-20 perces együttjátszás. Világ életemben nagy játékos voltam, és problémáim jelentős részét ma is játékkal oldom meg, vagy fel.
Pl.: az esti rendrakás is zökkenőmentes, ha utána játék következik, a buszra várás is játékkal problémamentes. Tudjátok már Eszes Emese is megmondta, a 6000 db-os puzzle kapcsán, „Játékkal repül az idő”

Itt találsz jó néhányat: http://kukackonrad.blog.hu

Játékos, mosolygós szép napot kívánok!

Csiri

Szerintem mindenképp érdemes lenne megvalósítani. Persze rengeteg könyv jelenik meg ebben a témában, de ezt a Lányod/k kommentjei igazán egyedivé tehetnék.

Kedves Zeze!

Jó, hogy felhoztad, a példát, mint „nevelő eszközt”.

Néha úgy érzem magam, mintha imamalom lennék. „- Vedd fel a papucsod! Hideg a kő.” „- Légyszíves, papucs! – Tudom, mama, hideg a kő” 🙂 „Kislányom, legalább fürdés után húzz papucsot! „- Kicsim, miért is kell a papucs? – Hideg a kő, beteg leszek.” De járkál tovább papucs nélkül. (Már nem vagyok ám benne biztos, hogy tényleg beteg lesz, de télen ösztönösen nem engedem a papucstalanságot.) Sok-sok borsót vetek így a falra, legalábbis úgy érzem.

Egyszercsak apró csoda, mint ma reggel is. Az 5,5 éves reggelizni úgy ült asztalhoz, hogy egyedül beágyazott, felvette az este kikészített ruháját, lehozta a csattjait, amit indulás előtt a hajába kell tűzzek és – amin végképp meghatódtam – a kicsi kikészített ruháit is lehozta.

Mindezt úgy csinálta, hogy soha nem kértem még arra, hogy ágyazzon be, öltözni meg együtt szokott a két nagyobb reggeli után, hogy ne legyen gond, ha véletlenül lecsöppen az étel. Csak látta, hogy mire megjönnek, mindig be van vetve az ágya.

De vannak dolgok, amiken a példa sem segít, bár azt hiszem, legalább az igényt kialakítja. Sajnos, rendetlen vagyok. Küzdök ellene, de attól ez még tény. (Érdekes módon a munkámban nem, az akták rendben állnak, a szekrényben a ruhák… hmmm.) Anyukám nagyon szenvedett ettől, mert ő tipp-topp volt mindig. (De ez a másik poszthoz lenne való, a „rendes”-hez.) Nem tudott alapjaimban megváltoztatni. De a példa itt is hatott, mert pontosan tudom, hogy mit is kellene elérnem. (Pl. minden este előre kikészítek mindent, hogy reggel ne kelljen kapkodni.)

Olyan jó olvasni titeket! Szép napot! Ha lesz egy kis időm, a blogomban leírom, miért vagyok ma hatványozottan álmos 🙂

Gyöngyi

Anikó!

Köszönöm a jó tanácsokat!

Gabella!

Neked is köszönöm , amit a blogomról írtál! Még csak most tanulom ezt a világot!
Nagyon örülök, hogy rátok találtam!

Sziasztok!

Kedves Anikó!

Akkor tulajdonképpen ugyanaz az elvünk, csak nekem nem sikerül maradéktalanul teljesítenem! Én is gratulálok Neked!
És tényleg biztató, hogy megéri az odafigyelés, az odaadás. Bár ebben igazán sosem kételkedtem. Nekem a szüleimmel ugyanilyen a kapcsolatom, mint Neked a lányaiddal, van tehát jó példa előttem. Az volt számomra a legcsodálatosabb, hogy anyukám mindig tudta, mikor kell anyának,és mikor kell szülőnek lennie!

Hát ezt próbálom én is a fiamnál, remélem sikerrel!

Szívesen Gyöngyi!

Azért másoltam be a lányom dolgozatának részletét, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy ezt elértem. Ami a legszebb a dologban, hogy bár mindig jóban voltunk, de ezt így nekem sosem mondta el. Igaz nem mondani kell, hogy: Szeretlek! hanem éreztetni. Én éreztem és érzem, és nekem ennyi elég is.

Abban szerencsém volt, hogy a hiperaktív gyermekem után a testvére annak ellentetje, egy végtelenül nyugodt kislány volt pici korában. Ma 16 éves, egy kicsit zárkózottabb mint a nővére, ő az aki ha nagy baj van, nem azonnal, hanem csak másnap mondja el, amikor már megnyugodott. De nem sürgetem, kivárom.

Végülis ők is együtt nőttek fel, és én nem emlékszem, hogy bármiféle féltékenység vagy rivalizálás lett volna köztük. Persze ők is ugyanolyan gyerekek, mint a többi, ők is szoktak csipkelődni, egymást lehurrogni. De az esetek többségében jól kijönnek egymással.
Valójában inkább azt szoktam észrevennei, hogy az én odafigyelésemért versengenek. Azt sem durván, csak a maguk módján.
Ezért nekem a mai napig oda kell figyelnem, hogy következetes és igazságos legyek. Ez sem kis feladat!

Kedves Zeze!

Én is örülök, hogy a nekem már nagy gyerekeim vannak. Képzeld, az én két lányom között is 2 év van, ahogy nálad! Csak nekem már 16 és 18 évesek.
A válaszom a kérdésedre: igen! Mindenképpen meghozza a gyümölcsét. Az én lányaim mindig nyíltak velem bármiről is legyen szó, még a kényes témákban is! Erre nagyon büszke is vagyok! Nem kell kérdezgetnem, nem kell kutatnom utánuk, mert nálunk nincs tabu téma. Megbeszéljük a fiúkat, az alkohol vagy a drog dolgokat is. Egy-egy buliban meg-megisszák azt a kis vodkanarit, de pl egyik sem dohányzik. Igaz azt is kipróbálták, de nem jött be nekik. Sztem ha tiltottam volna, akkor titokban pöfékelnének. (ezt csak így gondolom, de nem vennék rá mérget)

Az érettségiző lányomnak volt egy etika házija ezév februárjában. A szülő-gyermek kapcsolat volt a téma. Ha azt látnátok! Sosem tudom bőgés nélkül elolvasni. Ha egyszer könyvet fogok kiadni, biztos bele fogom tenni, és kívánom minden anyukának, hogy hasonló szépet írjon róla a gyereke. Ezért írtam, hogy igen, megérte!!!

Idézet a dolgozatából:

„Mikor végiglapozgatom a régi fotóalbumokat, próbálom feleleveníteni a képet, milyen volt gyereknek lenni. Próbálok visszaemlékezni, mik voltak a legfontosabb problémáim, és hogyan gondolkodtam, de olyan az egész, mint egy régi film, amit ugyan láttam, de nem én voltam a főszereplő. Én csak hasonlítok rá egy kicsit.
Gyerekkoromban azt hittem, hogy az én anyukám a világ legjobb anyukája. Ma tudom, hogy ő az.
Az én anyukám a legjobb barátnőm, mert nincs olyan dolog, amiről ne tudnék vele beszélgetni. Nem gyerekként, hanem egyenrangú partnerként bánik és beszél velem, ami azt hiszem, az egyik legnagyobb ajándék az életemben. Tisztel engem. Ő a legfontosabb támaszom, mert nincs semmi amiben ha kérem, ne tudna segíteni, amit ne tudna jobbá tenni. Emellett a legbölcsebb tanítóm is, mert amit tudok, tőle tudom, és ezzel nem csak engem tett jobbá, hanem a világot is. Ha segítek valakinek, abban ott van az Ő segítő keze is, ha ajándékot adok, nem csak én adom, hanem Ő is. Kislányként ugyanígy gondoltam, azt hiszem. A mérhetetlen, önző szeretetem, amivel ki akartam Őt sajátítani mára már csökkent, átalakult. Ahelyett, hogy azt akarnám, hogy minden idejét rám fordítsa, egyfajta rajongás alakult ki bennem. Csodálom őt, és rá akarok hasonlítani, még ha sokszor nem is mutatom ki.”

Alexandra 2008. február 20.

Annamária! Tetszik a blogod, holnap elolvasom az egészet, de most ovijárat van…

Kedves Zeze!

Írtad, nem írtunk arról, amit a gyerekeinktől tanulhatunk, csak arról, amit általuk.

Megfigyeltétek már, egy gyerek milyen leplezetlen kíváncsisággal szemléli a világot? Hogy milyen fantáziadúsan rajzol (egészen addig, amíg meg nem tanítjuk arra, hogy is kell rajzolni)?

Amikor dolgozunk, legtöbbször az a kerékkötője a továbblépésnek, az újításnak, hogy nem tudunk ezzel a nyitottsággal rácsodálkozni dolgokra. A struktúrán belül kötnek minket hagyományok, érdekek, és félünk a változástól is. Ezért nem haszontalan kikérni egy új dolgozó véleményét a munkafolyamatokról – reméljük, őszinte lesz-, amiket mi jónak gondolunk, de az ő friss szeme megláthatja, amit mi már rég észre sem veszünk. (Párhuzamos munkafolyamatok pl.)

Kedves Anikó!

Mikor tegnap írtam a bejegyzést, még nem láttam a tiédet. A könyvek, amikről írtam, nekem segítettek jobban megérteni a gyerekeimet. Az az érdekes, hogy a könyvbe leírtak szinte rímelnek azzal, ahogy te a gyerekeiddel bántál, ahogy kialakítottad velük jó kapcsolatod.

Az a nevelési irányzat, amelyet a könyv szerzői is követnek, a pozitív fegyelmezés. Ennek történetéről és céljairól innen indulva olvashattok: http://www.pozitiv-fegyelmezes.hu/tortenet.htm
A módszerről angolul: http://www.positivediscipline.com/

Mindenkinek hisztimentes szép fektetést estére 🙂

Sziasztok!

Nemrég indított blogomban pont ezt a témát szeretném körüljárni!

Kedves Anikó!

Soha nem volt egyetlenegy hangos szó sem, vagy netán popsiraütés? Ha ez valóban így van, akkor le a kalappal előtted!

Én inkább Zeze típus vagyok, ha szabad ezt mondani. Viszont mind a kettőtöknek a gyerek a legfontosabb, és tanultok is tőlük sokat! (Hogy a témánál maradjunk!)

„A gyerekek pedig attól gyerekek, hogy rosszalkodnak”
Kérdem én, a felnőttek mindig jól viselkednek? Ők sosem rosszalkodnak?
A lényeg, hogy a gyerekek számára a szülő a minta, olyanokká válnak amilyenekké tesszük őket.
Számtalan trükköt vetettem be én is, hogy ne rosszalkodjanak, mégis azt tegyék amit szeretnének. Pl: gondolom ismerős az a szitu, amikor a csemete esetleg telerajzolja otthon a falat. Mit tegyünk? Hiába mondjuk el nekik, hogy azt nem szabad, nem érti miért. Én azt találtam ki, hogy nagy csomagolópapírt ragasztottam fel a falra, az ajtóra vagy a szekrényre és azon élték ki művészi hajlamukat. Kielégítettem a vágyukat, hogy úgy fessenek, alkossanak, mint egy festő (nem az asztalnál, mert ez azért érdekesebb) nem alakult ki konfliktus, és soha nem rajzoltak egyetlen vonalat sem a falra még dacból sem.
Aztán: a gyurmát sosem szerettem, mert képtelenség volt kiszedni utólag esetleg a szőnyegből, ha véletlenül lepergett. Ennek kivédésére inkább sógyurmát készítettem nekik (tudjátok az a tésztaszerű) abból alkottak, a végén még ki is sütöttem nekik a szebb szobrocskákat. Nagyon büszkék voltak rá.
Mindehhez kell a türelem, és azért írta Ági, hogy a gyerekek tanítanak meg rá, persze nem közvetlenül mint egy tanár, hanem azzal, hogy ők vannak nekünk. Amiket én tettem velük, mindehhez sok idő is kellett, mert sokszor én is segítettem nekik az alkotásban, tanítottam őket, hogy később már nélkülem is tudják mit kell tenniük.
A gyereknevelés egy nagyon összetett dolog. Nagyon meggondolandó, hogy mikor mit teszünk és az milyen reakciót vált ki belőlük.
Az ellenségeskedés, az agresszió ellenállást szül bennük, ez nem jó stratégia.

Sztem még fogok mesélni velem történt eseteket, de most egyelőre elég ennyi.

Sziasztok!
Nem mintha nem értenék egyet az előttem szólokkal, de
a cím szerint arról van szó, hogy mit tanulhatunk a gyerekeinktől, de szinte kivétel nélkül olyan képességeket soroltatok fel, amiket nem a gyerekektől, hanem a velük való törődés során fejlesztünk ki magunkban azért, hogy minél harmónikusabb életet élhessünk a kis „rombolókkal”.
Mert azt ugye senki nem gondolta komolyan, hogy türelmet a 2-3 éves gyerekétől fog tanulni, aki szélsőséges esetben az áruház közepén fetrengve üvölti, hogy „de vedd meg nekem azt a játékot” (szerencsére ezt én is még csak másoknál láttam, de ki tudja holnap talán velünk is megesik). Épp ellenkezőleg 🙁 Én mielőtt Anya lettem kifejezetten türelmes embernek számítottam, de a 3 éves fiam simán el tudja érni, hogy Anyu csak áll és dadog, mert keresi azt a szót, ami nem túl csúnya, de elég hatásos és felválthatja az „ezt nem hiszem el” skandálását és igen, bevallom „férfiasan” – nálunk csattanak el popsiracsapások, ha már eredménytelenül végigmentünk a „kérés-szépen kérés-alkudozás-zsarolás-fenyegetés” skálán.
Szóval, én a gyerekeimtől elsősorban sajnos azt tanultam meg, hogy mennyire nem vagyok türelmes – aminek a leküzdésén persze nap mint nap dolgozom), de azért szerencsére hosszabb a pozitív dolgok listája:
– gyors „talpraállás” és „továbblépés”
– hihetetlen kombinációs és asszociációs készség
– érdeklődés a legapróbb részletek iránt
– az „ártatlanság vélelme”
– az élet apró örömeinek szeretete
– céltudatosság a végsőkig
Szerintem egyébként nagyon sokan tagadják vagy elhallgatják, hogy ők sem bírják mindig cérnával, mert ez a téma tabu. Ha valaki nyílvánosan ráordít a gyerekére vagy fenékbe billenti, azt már árgus szemekkel figyelik és rögtön megbélyegzik, hogy „rossz anya”. Pedig pont nem ezeken a szélsőséges eseteken kellene lennie a hangsúlynak. Hanem azon hogy mi történik előtte és utána. Ha amúgy szeretetteljes és odafigyelő légkör veszi körül a gyereket, akkor érzi és érti, hogy ez a büntetés nem a személyének, hanem az aktuális viselkedésének szól. Ezzel nem akarok senkit felmenteni és létjogosultságot adni a bántalmazásnak. Egy normális lelkületű anyának úgyis mindig lesz lelkifurdalása még egy csúnya nézéséért is, hát még ha eljár a keze. Viszont erőszakot magunkon se tegyünk 🙂 Bizonyos határig biztosan lehet fejlődni és meg is kell tenni ennek érdekében mindent (néha elég egy nagy alvás) – de azért nem(csak) ez a vízválasztó „jó anya” és „rossz anya” között. Ahogyan attól, hogy valakinek fát lehet vágni a hátán, még egyáltalán nem garantálja a bensőséges anya-gyermek kapcsolatot…
Na meg arról se feledkezzünk meg, hogy a gyerekek temperamentuma a pszichológia mai állása szerint veleszületett – úgyhogy nem mondhatunk ítéletet egymás módszereiről, amíg ki nem cseréljük a gyerekeinket legalább egy hétre 🙂
Én egyébként a minél több közös, tartalmas élményben látom a harmónikus kapcsolat alapját. Otthon a rutin, a szokások nyújtanak megnyugtató támaszt, az új élmények pedig összekovácsolnak. A gyerekek pedig attól gyerekek, hogy rosszalkodnak, csak ők ezt még nem tudják 🙂

Hallottátok már azt a szót a gyerkőcöktől, hogy MOST? Biztosan!
Ők nem ismerik azt, hogy később, hogy majd 5 perc múlva, hogy majd, ha lenyelem a falatot, stb.! Most azonnal! Abszolut a jelennek élnek! Ezt tanulhatnánk tőlük!
De tanulhatnánk tőlük az elfogadást is, mások és magunk elfogadását. Az őszinteséget, a feltétel nélküli szeretetet, az odaadást, és még sorolhatnám. Ha ők akarnak valamit, akkor semmi nem téríti el őket az útról, csak a célt látják maguk előtt, és bármit megtesznek azért, hogy elérjék (már a 15 hónapos fiam is mesterien műveli ezt).
A gyerekek által jobbá válhatunk, csak figyelni kell öket!

Ez nagyon jó cikk!
Az élet mindenkit megtanít a türelemre előbb, vagy utóbb.
Akkor is a türelmet tanulod, amikor már minden magadtól telhetőt megteszel és mégsem jutsz el oda ahová szeretnél, mégsem az történik amit te akarsz.
Még türelmesen várni kell a körülmények „összeállására”.
Ez az Isteni gondviselés türelemre tanítása!
Egyszer akkor mondták nekem, hogy a türelmet kell megtanúlnom amikor a 6 éves kisfiam is velem volt.
Azt követően Ő figyelmeztetett sokszor amikor érzete a türelmetlenségem.
Anya! Tudod, hogy a türelmet kell megtanúlnod!

Ági,

Tudod első olvasatra azt hittem nem tudok ehhez szólni. Amikor másodszor olvastam végig az ízletes posztod, akkor jöttek gondolatok, de csak megerősíteni tudtalak volna, tehát csak, azért hogy kommentezzek, nem tettem.

Most viszont egy személyes megkeresés kapcsán, és a bejegyzésed olvasása után felötlött bennem néhány kérdés:

Ezeket és további (szerintetek mik lehetnek még ezek?) otthon szerzett képességeket, hogyan lehetne még értékesebbé tenni, mondjuk:

– egy állás interjún
– egy önéletrajzban
– de akár a mi területünket figyelembe véve az internetes üzletben (erre lenne néhány tippem)

István

Ui.: irigylem a stílusod,, könnyed mégis rendkívül tartalmas

Gabella!

Köszönöm az érdeklődésed, tudom, hogy sokaknak és sokat tudnék segíteni. Ahogy én neveltem a gyerekeimet, az volt az alapja a mi jó kapcsolatunknak. Ez persze sok lemondással és áldozattal is járt, de higyjétek el, megéri! Ma sem csinálnék semmit sem másképp a nevelésükkel kapcsolatban. Tudom, hogy a mi baráti viszonyunk örökre megmarad, nemcsak addig szól amíg férjhez nem mennek.
Mindehhez pedig az szükségeltetik, hogy születésüktől kezdve mindig ott legyetek ha szükségük van rátok, ők is ezt fogják tenni veletek is és a saját gyerekeikkel is.
Ez pedig a legjobb „befektetés”!!!

Gyöngyi!

Köszönöm a könyvcímeket, meg fogom keresni mindkettőt.

Kedves Ági!

Ahogy megjött az értesítőd, „szaladtam”, hogy megnézzem mi jót írtál nekünk ma. (Épp törpaltatás van, úgyhogy megtehettem.)

Türelem és önfegyelem ->

Többször tapasztaltam a gyerekeimnél, hogy bár a szememmel látom, mégsem úgy történnek a dolgok. Egy példa. Látom, hogy a nagyobb egy bottal fejbe vágja a kisebbet, az persze nagyon bőg. Tényfeltárás utáni eredmény: a nagyobb táncolt a bottal, mert mindennel balettozik most, a kisebb érdeklődve túl közel ment, a lányom persze a saját produkciójára figyelt és jól kupán vágta. Ha kérdezés nélkül, első dühömben „ítélkezek”, szerintetek kit veszek elő? Naná, hogy a nagyobbat. A tényfeltárás után megúszták némi bot-használati utasítással.

Megfontolt döntések ->

A mit szabad, mit nem, nehéz döntés. Amikor valaki autót vezet, nem (csak) a közvetlenül előtte haladót nézi, hanem jó előre is tekint, követve a forgalmi helyzetet. Piszok nehéz fáradtan végiggondolni, ráadásul pár másodperc alatt, hogy mi lesz a későbbi következménye annak, ha engedek, vagy, ha mégsem. És olyan jó volna néha az egyszerűbb, ütközésmentesebb utat választani. Csak épp, ami rövid távon nyereség, hosszú távon katasztrófába vihet.
Ez persze csak az elmélet 🙂 Mindettől még lehetnek problémás kamaszaim. Illetve nálunk is kisírják néha, hogy elmaradjon a fürdés. (A fogmosás szent!)

Időbeosztás ->

Ahogy nőtt a létszám, úgy javult a hatékonyságom. Ma már három dolgot (házi projektet) simán viszek egyidőben. Meg elnézőbb is vagyok magammal. Ha bentfelejtem a gépben a mosást, másnap átöblítem. 🙂

Kötöttségek – szabadidő ->

Csak vacsorázni ne kellene minden nap! Igyekszem változatosan etetni a népem, de néha olyan nehéz gyorsat és jót összehozni!

Változás ->

Néha elnézem a gyerekeim és egyszerűen felfoghatatlan, hogy tényleg én vagyok a mamijuk. És hogy a nagy nemsoká iskolás, pedig szinte tegnap volt, amikor ketten bőgtünk a rácsos ágyban.

Köszönet ->

Áginak, hogy ezt a fontos témát felhoztad. A gyerekeimnek, akik napra nap kényszerítenek, hogy jobb legyek. Ha nem szülöm meg a harmadik gyerekemet, nem valószínű, hogy olyan sarkított élethelyzetbe kerülök, hogy azzal és úgy kezdjek el foglalkozni, amivel és ahogyan már régóta álmodtam magamnak.

*-*-*

Hogy a szakmámnál maradjak, könyvajánlat:

Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje / Adele Faber, Elaine Mazlish. – Reneszánsz Könyvkiadó, 2006

Testvérek féltékenység nélkül / Adele Faber, Elaine Mazlish. – Reneszánsz Könyvkiadó, 2007

Egyetértek! A türelem nagyon fontos nemcsak a gyereknevelésben, hanem az élet minden területén.

Nem tudom, hogy szerencsés vagyok e. Nekem nem volt időm türelmetlenné válni. (esetleg akkor amikor már a kiírás utáni 5. napon sem akart az én gyerekem megszületni, de az teljesen más, inkább izgatott várakozásnak nevezném)

Miért is nem lettem türelmetlen még a szülés előtt? Volt munkahelyem, és fiatalon 20 és fél évesen mentem férjhez. Elkerültem otthonról, dolgoztam és a férjemen éltem ki az anyai ösztöneimet. Az anyja helyett anyja lettem. Fiatalon 22 és fél évesen szültem az első majd 2 évvel később a második kislányomat. (a nagyobbik épp most érettségizik 🙂 ) A gyerekeimet mindig türelemmel neveltem, nem bántottam őket sem fizikailag sem lelkileg. Mindig azt helyeztem előrtérbe, hogy nekik mi a jó és mindig visszaemlékeztem a saját gyerekkoromra, ami viszont nagyon korlátolt volt. Ennek ellenére kialakult a saját egyániségem és már 12 éves koromban elhatároztam, hogy ha én anya leszek, sohasem fogom korlátozni a gyerekeimet. Tudom, hogy milyen volt a szüleimmel a kapcsolatom, hogy mennyi mindent nem mondtam el nekik. Akkor még fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom én azt megoldani, hogy az én gyerekeimből ne fogóval kelljen kihúznom ha gondjuk van, hanem maguktól mondják el. Most már tudom, hogy a türelmemnek köszönhetően mindig bizalommal fordulnak hozzám, barátnőjüknek tekintenek. Persze most is vannak alkalmak, amikor látom, hogy történt valami, de még nem mondják azt el nekem. Olyankor sem nyaggatom őket, hanem türelmesen kivárom, amíg maguktól mondják el.

Amint látjátok, nekem nem kicsi babáim vannak, pszichológus végzettségem sincs, csak főiskolán tanultam pszichológiát és szociálpszichológiát, de már nagyon sok szülőnek segítettem tanácsaimmal. Vannak szülők, akikben meg sem fogalmazódik a gondolat, a kérdés, hogy miért nem beszél őszintén vele a gyerekük. Ekkor jönnek rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerik a saját gyerekeküket!!!
Szerintem ez szörnyű dolog! Én ezt el sem tudnám képzelni!
Vannak szülők akik az irántuk való tiszteletet akarják szigorral kivívni! Hát elárulom az nem tisztelet, hanem valami egészen más!!!
Órákat és oldalakat tudnék még erről a témáról írni.
Ági! Sztem ennek a témának is helye lenne egy hasonló blogban, neked mi a véleményed?
Bocsánat, mindenki véleménye érdekel!

Mosolygós szép estét mindenkinek!

Anikó